A csapatsportban a csapat a fontos, de nyilvánvalóan nem mindenki veszi ki egyformán a részét a sikerből – habár ideálisan mégiscsak ez lenne a jó. Hogyan mérjük, hogy valaki mennyit tesz hozzá a közös produkcióhoz? Egy cég életében sem könnyű meghatározni, hogy valójában ki mennyit ér, nemhogy egy olyan csapatsportban, ahol az egyes feladatok, hatáskörök és pozíciók nemcsak, hogy nem munkaköri leírással vannak körülbástyázva, de jelentős mértékben át is fednek.

Sokan az egyéni mutatókat, főleg a jól megjegyezhető számokat igyekeznek a siker legfőbb tényezőjeként említeni. Közvetítésekben, meg általában a kevésbé hozzáértő szurkolóknál a gólok száma szokott dominálni. A kézilabdában a legjobb játékos sokak szerint, aki sok gólt dobott. Akit kizárólag védekezni hoznak be, így ugye esélytelen a „legjobb játékos” címre, miközben a hozzájárulása a védekezésben akár több gólnyi értékű is lehet. Arról nem is beszélve, hogy például az amerikai fociban így a védekező sor jelentőségét marginalizálnánk, miközben hosszú évek óta a legjobb védelmű csapat nyeri a végén az aranygyűrűt.

Egy vállalat esetében a hozzájárulás mértéke az előállított szolgáltatás vagy termék értékétől függ, legalábbis így logikus – ha nem is könnyű – mérni a kapitalizmusban. Pontosabban a kiindulási és a létrehozott érték közötti különbség maga az az értéknövekmény, amelyet egy konkrét személy alkalmazása jelent, és amely a cég szempontjából ideálisan nagyobb, mint amennyit az illetőnek fizetünk. A sportban is hasonlóan érdemes gondolkodni, ugyanakkor míg egy vállalati környezetben sokféle kimenetel és együttműködés lehetséges, a sportban olyan ki-ki küzdelmek vannak, csak a másik rovására lehet pontot szerezni, és nem a pénz az elsődleges elszámolási alap, hiszen a siker kulcsa többnyire a pont- vagy a gólszerzés.

Kulcstényezők

A legfontosabb tehát a kulcstényezők felállítása, amelyben a sikereket mérjük egy csapat esetében. A legfontosabb kulcstényező a szerzett pontok vagy gólok száma, illetve az ellenfél által szerzett pontok vagy gólok száma ellenünk. A legtöbb sportágban azonban nem illik megállni pusztán ennél a számnál, hiszen számtalan más sikertényező is van, illetve lehet. Például a labdás játékokban a pont- vagy gólszerzési kísérlettel befejezett támadások (pl. kosárra dobások, leütések, kapura lövések) száma is fontos tényező, hiszen a pontok, gólok ezekből származnak. De pont emiatt ennek a fordítottja, a védekezési oldal is fontos, azaz a pontszerzést potenciális megakadályozó jó védekezések (pl. blokkok, labdaszerzések) száma is számítanak. Emellett pedig a pontszerzést meghatározó egyéb járulékos előnyök (pl. kiállítások, büntetők) is fontosak, amely a dominancia egyik fokmérője lehet. Összesítve így például az alábbi listát állíthatjuk össze:

• Elsődleges mutatók
  • pontok/gólok/kosarak stb. – most itt röviden pontok – száma: saját és ellenfélé
• Másodlagos mutatók
  • Sikeresen befejezett saját pontszerzési kísérlek száma: saját és ellenfélé
  • Sikeresen kivédekezett akciók száma (labdaszerzések, blokkok): saját és ellenfélé
  • Előnyszerzési mutatók (kiállítás, büntető stb.): saját és ellenfélé

A nevezett mutatók, természetesen, a teljes csapat együttes teljesítményét írják le, az egyéni eredmények ebben nem szerepelnek közvetlenül. Több út is vezethet az egyéni értékeléshez, lássunk pár ilyet, először is az ezen a téren komoly hagyományokkal bíró jégkorong világából.

Plusz-mínusz mutató

A plusz-mínusz mutató (PMM: plus-minus metric) az egyik legrégebben használt ilyen mutató a jégkorongban, már az 1950-es években alkalmazta  a Montreal Canadiens csapata. Nagyon egyszerű az elve: ha a csapat játékosan a jégen van, amikor a csapata gólt szerez, akkor a csapat összes tagja +1 pontot kap, ha pedig gólt kap, akkor pedig -1 pontot kap. A plusz-mínusz mutató tehát egy játékosra vonatkozóan egy gól differencia:

PMM = Csapat lőtt góljai – Csapat kapott góljai
(amikor a játékos a pályán van)

A plusz-mínusz mutató azért jellemzően a hokiban is a sorokra jellemzőbb mutató, mint a játékosra, hiszen ha a sorok nem cserélődnek túl gyakran, akkor a sor összes tagja lényegében azonos pontot kell kapjon. Hosszabb távon, persze, az egyéni értékek el fognak térni. Az elv mögötte egyszerű: bárki aki a pályán segíti a csapatot, az hozzájárul kvázi egyformán a sikerhez. Azonban több probléma is van vele. Most csak párat vetünk fel, de a sor nagyon hosszú:

• A bajnokcsapat mutatója, és így a játékosok „jósága” is jelentősen jobb lesz a többieknél ha amúgy hasonló képességű játékosok is vannak a különböző csapatokban, azaz a „nagyobb”, „drágább” csapatokban lehet kiemelkedni. Erre a legjobb példa a kapus, akinek a mutatója döntően olyan dologtól függ, amelynek csak a feléért felel.
• Ha valakit kiállítanak – esetleg végleg, cserével – viszonylag gyakran és a csapat akkor kap gólt, akkor formálisan nincs jégen, amikor a csapat gólt kap, azaz látszólag nem veszi ki a részét a negatív trendből, miközben az egésznek ő az okozója. Jellemzően az előnyben szerzett és a büntető találatok emiatt nem veszik bele a PMM értékbe, de az eredmény szempontjából nem lényegtelen kérdés, hogy ezeket ki okozta, okozhatja.
• A védők és a támadók értéke nem válik el élesen egymástól, mindenki mindenért felel, azaz egy remek védősor teljesítménye végül a támadásban jeleskedni hivatott „bénázása” éppúgy lehúz, mintha az egész sor egyformán rosszul teljesítene.
• A kapus teljesítménye túlhatározza a csapat eredményét. Ha a kapus „mindent kivéd”, akkor nagyon jó Corsi pontok jönnek ki, ha pedig „béna”, akkor csinálhat akármi a támadásban a csapat – jellemzően negatív érték lesz a vége.

A Corsi szám, avagy a SAT

A Corsi szám (az NHL-ben lövési kísérlet, azaz Shot ATtempts: SAT – a hivatalos neve) története bár kicsit kacifántos, maga a történet a lényegen sokat nem változtat: a plusz-mínusz mutatót próbálták vele felváltani azért, hogy jobban képet adjon az egyének hozzájárulását illetően a végső sikerhez. Talán meglepő, de ez a szám inkább a szurkolók körében lett népszerű, a sportágban egyáltalán nem fogadták el még akkor sem, ha beemelték a hivatalos statisztikák közé. De mi is ez a szám…

Kicsit körülményesen megadva: a gólok száma, a kaput eltalált és a blokkolt lövések száma mínusz az ellenfél hasonló hármas mutatója kizárólag azonos létszámú játék mellett. Kicsit tömörebben:

SAT = Csapat saját lövése – Csapat kapott lövése
(amikor a játékos a pályán van)

A Corsi szám annyival tűnhet jobbnak, mint a plusz-mínusz mutató, hogy a támadások befejezését mennyire engedi az egyik vagy másik csapat, azaz a kapus teljesítménye kevésbé befolyásolja az eredményt. De hasonlóan a plusz-mínusz mutatóhoz a Corsi is inkább a sorok jellemzője, mint a személyeké, sőt a csatárok és a védők sem egyenlően részesülnek a sikerekből. Például egy védő, akinek semmi köze egy gólhoz felülértékelt, miközben a csatár, aki nem tehet egy lövésről, alulértékelt. Ennél azonban súlyosabb szerkezeti problémák is vannak.

• A lövések nem egyformán értékesek, így azok száma nem informatív, ráadásul nincs köszönő viszonyban sem a lövések minőségével, például azok távolságával sem. Márpedig egy 5 méteres lövés nem azonos minőségű és értékű egy 25 méteressel – sem a hokiban, de más sportban sem. A góloknál mindegy, hogy hogyan keletkezett, de a lövéseknél ez már nem igaz.
• Hasonlóan a plusz-mínusz mutatóhoz a Corsi is egy fordított mérték, amely könnyen félreértésre ad okot. Egy jó, vagy kiemelkedő csapatnak jó Corsi mutatója van. A jó Corsi mutató viszont nem jelenti azt, hogy a csapat jó. A bajnokcsapat itt is felülreprezentált, míg az utolsó pedig alul.
• Ráadásul a gól és a lövés összefüggése sem egyértelműen összefüggő még akkor sem, ha nyilván lövésből születik a gól. Több gólt lő-e azonban az a csapat, amely többet lő kapura!? Nem. Nagyon sok esetben nem. A labdarúgásban sem az próbálkozik többször, aki többet lő, hanem az, akinek mennie kell az eredmény után. A jégkorongban ennek komoly jelentősége van, mert míg az 1980-as évekhez képest a lövések száma nem változott érdemben, a gólok száma igen: csökkent, azaz a gólok jelentősége sokkal nagyobb az akkori időkhöz képest, mint a lövéseké.
• Továbbá, amely csapat egy meccsen körbelövi a kaput, mert szélsőségesen jó napot fogott, míg az ellenfél nagyon rosszat, de az összes többin alig tud lőni kapura, akkor is pozitív Corsi mutatóval húzhatja be az idényt; nem stabil, visszatérő az értéke. Másképpen fogalmazva: nagyban függ a pillanatnyi hatásoktól.

A Fenwick szám, avagy az USAT

A Corsi emellett egy másik hibát is vét analitikai szemmel: a blokkolt lövések számának a jelentősége a számításban azonos a kapura tartó lövésekkel. Mivel a blokkolt lövést inkább érdemes jó védekezésnek tekinteni – érvelt Matt Fenwick 2007-ben –, így valójában pozitívumként számolunk el valamit, ami inkább negatívum. Ez alapján az alábbi formulát határozta meg javításként, amit az NHL USAT néven (Unblocked Shot ATtempts – azaz nem blokkolt kapura lövések) tart nyilván:

USAT = A csapat nem blokkolt lövései – Az ellenfél nem blokkolt lövései
(amikor a játékos a pályán van)

A fenti problémákat, persze, ez sem oldja meg érdemben, így nehéz megint valamilyen érdemi leíróképessel rendelkező metrikaként tekinteni a Fenwick számra. Mind a Corsi, mind a Fenwick esetében elmondható, hogy az NHL-ben például a legjobb Corsi vagy Fenwick számmal rendelkező csapatok közül csak három jutott a playoff második körébe. A döntősök mutatói bár átlag felettiek, nem kiemelkedőek, és ez sok esetben így van egy kiegyenlített bajnokságban. Még egyszer: jó csapatnak jó Corsi-Fenwick mutatói vannak, de a jó mutató nem jelent jó csapatot.

A FenClose mutató

Ez a szám egy javítás a Fenwick számra vonatkozóan, amely a Corsi számnál tárgyalt egyik problémát próbálja meg kiküszöbölni, nevezetesen, hogy egy eldőlt meccsen nincs érdemi cselekmény, vagy ne vonjunk le messzemenő következtetéseket egy túl jól/rosszul sikerült napból. A FenClose azt mondja, hogy a Fenwick számot kizárólag akkor számoljuk, amikor az eredmény szoros, azaz nem több, mint egy gól a két csapat közötti különbség. Mivel nagyon szorosak olykor az eredmények a jégkorongban, a gólok egyre ritkábbak, így hosszú távon ez nem tűnik jelentős javításnak a korábbihoz képest.

Megemlítjük, hogy a labdarúgásra is átvitték ezt a mutatót, ami talán az olvasó számára már látható, hogy miért nagyon rossz ötlet. Korábbi cikkünkben is írtuk, hogy általában az a csapat lő többet, amelyik fut az eredmény után – ami a döntetlenre is igaz a labdarúgásban, hiszen az is lehet kizárólag az egyik félnek rossz eredmény.

A PDO vagy SPSV% - a szerencsefaktor

Mint eddig láthattuk, a csapat lövései, góljai nagyon fontosak az egyes mutatókban, de egy-egy kiugró mérkőzés nagyon befolyásolja a végeredményt. Felvetődött az ötlet, hogy ne általában a darabszámot nézzük meg, hanem azt, hogy egy-egy játékos a csapat összteljesítményéhez képest mekkora arányban járult hozzá a sikerekhez. Ezt is lövésre számítjuk gólok helyett, így kapta a hivatalos nevét, az SPSV%-ot (Shooting Plus SaVe Percentage – azaz lövés plusz védés arány) az NHL-ben. Konkrétan:

SPSV% = ( A csapat góljai / összes lövése + A csapat összes védése / Az ellenfél összes lövése )
(amikor a játékos pályán van)

Gyorsan fel lehet fedezni, hogy az összes védés az nem más, mint az ellenfél kapura lövéséből levesszük a gólok számát – azaz tényleg egy védési mutató. Sőt, ha valami nem lett gól, akkor logikusan abból védés lett, azaz amit az egyik helyen elszámolunk, azt a másik csapatnál a másik csapatnál nem fogjuk. Ennek megfelelően egy bajnokságban az SPSV% mutatók átlaga 100-at kell adjon. Mivel az érték hosszú távon a 100-hoz tart, így ez igazán nem ad információt arról, hogy valaki mire képes, ez egy relatív mutató, kvázi szerencsefaktor – hogyan pattan a pakk vagy a labda.

Matematikailag a két százalék összege értelmezhetetlen is, hiszen független események. Legfeljebb arra adhat valamilyen indikátort, hogy jelenleg éppen ki az alul vagy felülteljesítő magához képest, de ezt is csak óvatosan mondanánk. Ugyanis a lövéspontosság és a védési százalék a bajnokságok között – hacsak nincs valami számottevő oka, pl. az öregedés, trauma stb. – nem változik érdemben, egy adott érték körül mozog, képességnek megfelelően. Például labdarúgásra értelmezni értelmetlennek tűnik számunkra.

A VVN vagy WOWY mutató

Mi – ha valamit alkalmazunk – az a Veled Vagy Nélküled (VVN, angolul With Or Without You)  mutató, amely pontosabb képet adhat egy-egy játékos jelentőségéről, de még ettől is tartózkodnánk más mutatók nélkül értelmezni. Mi az alapötlet? Az, hogy a teljesítményt a csapathoz képest, annak képességeihez igazodva viszonyítsuk, vagyis nem azt kell nézni – szerintünk sem – hogy mennyi lövés vagy gól történik egy-egy játékossal, hanem mi történik a csapattal, ha valaki nincs jelen. Ez kiküszöböli a „bajnokcsapat” problémát, amikor egy-egy gárda kiemelkedik a többiek közül, illetve hosszú távon a szélsőséges mérkőzéseket is. Röviden a mutató:

WOWY = ( a gólok száma, amikor a játékos jelen van – gólok, amikor nincs jelen ) / az összes gólok száma

 Mindenekelőtt látni kell, hogy a gólok száma bármelyik metrikával cserélhető, így ugyanúgy számítható blokkokra, kiállításra, lövésre stb. Sőt, még lövéspontosságra is. Valójában ez az igazi ereje és mi is ezért használjuk szívesen, ugyanis összehasonlíthatóvá tesz akár részcélok alapján is játékosviselkedéseket, teljesebb képet kapunk általa a játékról. Előfeltétele, hogy mindig tudjuk, hogy éppen ki van a pályán - és ez nem minden sportban adott, például a vízilabdában, sőt, olykor kézilabdában sem tartalmazza ezt a jegyzőkönyv.

A mutató nagyon csábít arra, hogy egy-egy játékos hozzáadott értékét jelenítsük meg vele, de ez hiba volna. Egyrészt a játékos, hogy ténylegesen hozzájárult-e a gólhoz, az továbbra sem fedi le, így sok „baleset” lehet, vannak szerencsésebb ("jókor jó helyen") játékosok, és vannak szerencsétlenebbek. Különösen mondjuk labdarúgásban, ahol összesen három csere áll rendelkezésre. Másrészt nem csak a játékos teljesítménye határozza meg az értéket, hanem a többiekkel levő összhang is. Hiába zseniális egy támadó, ha nem kap labdát, mert nem tudják olvasni a csapattársak sem, mit akar csinálni a pályán. Hasonlóan, ha két személy nem jön ki egymással a pályán kívül, az bizony befolyásolja az együttműködésüket a pályán is, jellemzően negatívan – például nem passzolnak egymásnak, elveszik a másik elől a lehetőséget, stb. Ennek megfelelően ez inkább egy csapategységes mutató szám, mint valódi hozzájárulás. Mi ezt a vízilabdában már többször alkalmaztuk sikerrel, de kifejezetten a csapategység, vagy a játékos adott taktikában betöltött szerepének igazolására.

Természetesen a mérkőzés „élességét” nem kezeli ez sem, azaz egy lefutott meccs esetében, hogy mi történik, az jelentősen torzítja a számokat ebben az esetben is.

Hogyan lehetne mérni még az egyéni hozzájárulást?

A labdarúgásban a WOWY mutatót, de akár a plusz-mínusz mutatót is lehet szűkíteni például akciókra – azaz akinél a labda/korong megfordult, vagy aki mellett adott távolságon belül elhaladt, annak írjunk jóvá valamilyen értéket.  Ennek sem lenne azonban jelentősen jobb leíró képessége az eddig tárgyaltaknál. Adatelemzőként ezért azt kell mondjuk, hogy van, amit nem tudunk elég egyértelműen kimondani – és a játékos hozzájárulása a csapat összteljesítményéhez ilyen –  ténylegesen is egy tisztán szakmai, edzői kérdés kell legyen. Azt meg tudjuk mondani, ha valami nem vagy nagyon jól működik, azt azonban sokkal kevésbé, hogy mennyire múlik az egyik vagy másik sportolón az eredmény.

Bár a mélyebb matematikai részt nem tárgyaljuk ezen a helyen, a valódi probléma adatelemzőként az, hogy az adatelemzés maga nem képes, nem is feladata ok-okozati összefüggéseket keresni. Kizárólag jelenségekről tud állításokat megfogalmazni. A jelenségek megértéséhez, rendszerezéséhez valódi szakmai tudás kell. De fontos, hogy ezt is ki tudjuk mondani, ki is kell mondanunk, és legyünk tisztában az adatelemzés és az adatelemző korlátaival. Aki a számok alapján egy elemzésben az itt leírtaknál erősebbet mer állítani, mondani, az – szerintünk, és ebben nagyon határozottak vagyunk – nem mond igazat. Ha ilyennel találkoznak, fogjanak gyanút.

Sokszor hallom interjúkban, közvetítésekben, hogy egy mérkőzés „jó iramú”, „hajtós”, „taktikus” volt, és laikusként bár érteni vélem ezeket a szavakat, az adatelemző bennem eléggé tiltakozik, és ragaszkodik a megfogható, ellenőrizhető definíciókhoz, de legalábbis a mérőszámokhoz. Tegyük fel a kérdés, hogy mérhető-e egyáltalán a mérkőzés sebessége? Sőt, egyáltalán mi is az a „mérkőzés sebessége” vagy mit értünk a „mérkőzés irama” alatt?! Egzakt definíció nem ismert, de az alábbi eseteket találtam sok keresgélés alapján:

• helyzetek, lövések magas száma, rövid intervallumon belüli ismétlődése (sok lövés)
• a játékosok nagy sebességgel végrehajtott támadásainak aránylag magas száma (sok futás)
• az irányváltások, pontosabban a labdajáratás, a passzolás sebessége (sok passz)
• csak a teljesség kedvéért: felfokozott és fenntartott várakozás, valós remény az eredményesség elérésére (sok izgalom és agyérgörcs).

A négy pont nem független egymástól, de nagyon más nézőpontot vesz alapul.  A szurkoló például elsősorban a negyedik pontot szokta érzékelni és értelmezni, mert számára valójában az izgalomtól „jó a meccs” a tapasztalataink szerint, függetlenül attól, hogy van katarzis (gól) a végén vagy nincs. Edzőként és játékosként a negyedik pont nehezen megcélozható. A sok helyzet és lövés nyilván összefügg az izgalmakkal is, bár persze nem kell sok lövés ahhoz, hogy egy mérkőzés akár végig izgalmas és pezsgő legyen. És fordítva is igaz, hogy a sok lövés lehet egyszerűen a középpálya hiányának, a védelmek gyengeségének a jele, ami nem éppen az izgalmakat, sokkal inkább az esetlegességeket erősíti. A sok futás mozgalmas mérkőzést feltételez, de csak akkor, ha az nem öncélú, nem kizárólag a középpályán történik mindez, hanem lövésekkel, de legalábbis a helyzetek kialakításával jár együtt. A passzok önmagukban nem látványosak, és még kevésbé járulnak közvetlenül hozzá az izgalmakhoz vagy gólszerzéshez, de az is biztos, hogy minél jobban mozog a labda, annál több lekövetésre, futásra, kombinációra van lehetőség a pályán. És igen, felgyorsult világunkban az izgalom egyik fokmérője, hogy mennyire változatos képet tud mutatni a játék, amit éppen a gyors labdaváltások tudnak előremozdítani.

Mivel a lövések magas száma sokrétűen értelmezhető, számos, nem sebességfüggő tényezőtől függ, illetve azért, mert az izgalmakat nehéz objektíven és folyamatosan mérni, így a sebességet a futásmennyiségre és a passzok sebességére érdemes fókuszálni. Megjegyezve azt is, hogy nem kizárólagosan így üdvözítő mérni.

Játékosok futásmennyisége

Sőt, még ennél is jobban szűkítjük a kört, mert a futásmennyiségek önmagukban nem hordoznak információt, de még a sebességtartományok sem. Nem vitatva amúgy, hogy nagyon fontos mérőszámok. Egy topligában, ahol a pontos átadások és a játékelemek technikai kivitelében nincs számottevő probléma – ami nem jelenti azt, hogy hibamentes a játék –, és ahol a támadások végrehajtási sebessége tervezetten nagy, ott kiemelt jelentőségű a támadó és a védő játékosok potenciális sebessége, az adott sebességzónában eltöltött ideje. Erre épül a stratégia, persze, hogy fontos. A stratégia megvalósításához szükséges feltétel, hogy valaki erre sokat és sokszor képes legyen, hiszen enélkül összedől a stratégia. Tegyük hozzá, nem elégséges feltétel, lásd Usain Bolt.

De vannak olyan stratégiák is, ahol például a sprintek száma bár érdekes, de kevésbé kritikus mennyiség. Például egy lassú, „altató” labdajáratásból, amely néhány olyan játékelem, mint például kiugratás, vagy szerkezeti hibák kihasználásával (pl. a támadó csapat „jobban olvassa a játékot”, „okosabb” – lásd Aranycsapat) a védelmet, azaz egy hirtelen ritmusváltásra építő stratégia is lehet üdvözítő út. Hasonlóan egy szoros, zárt védekezésből induló két-három érintésből a másik kapuja elé jutó kontrákra is építhet egy csapat. Vagy pontrúgásokra, begyakorolt szituációkra, távoli lövésekre építő, de amúgy romboló, vagy ezek kombinációját szem előtt tartó stratégia is lehet eredményes. Mindegyiknek előfeltétele, hogy a játékos legyen képes a legnagyobb sebességtartományban teljesíteni, hiszen a fizikai teljesítőképesség mindig is a sarokköve lesz a játéknak, de korántsem szükséges ezt kiemelkedően gyakran vagy folyamatosan teljesíteni, azaz a sprintek száma alacsony marad ilyen esetekben.

Végül, de nem utolsó sorban egy olyan csapatnál, ahol a passzok pontossága korántsem jó, a passzok nem tudnak odaérkezni, ahova kell, ott a játékos vagy azért nem sprintel, mert kevesebb, vagy nem olyan lendületes futással is eléri a labdát, vagy azért, mert sosem fogja utolérni, ha megszakad, akkor sem. Itt is lehet alacsony a sebességtartományban megtett út hossza, ami nemcsak nem azt jelenti, hogy például a játékosok fizikai képességeivel van a probléma, de még csak azt sem, hogy a játék maga adott esetben lassú lenne. Sőt, a fordítottja is igaz: a sprintek lehet, hogy például labdakezelési problémák ellentételezése miatt szükségesek – ezt látjuk az utánpótláskorúaknál, meg a grundon is –, azaz a magas sprintszám sem mindig és egyértelműen a gyors játék jele.

A labdajáratás sebessége

Tehát önmagában a játékosok sebessége, szerintünk nem mutatja a játék sebességének a képét, vagy sok bizonytalan tényezőt hordoz magában. A legjobb az lenne, ha a labda sebességét tudnánk mérni, és bár a mi saját elemzéseinkben mi kifejezetten nagy hangsúlyt fektetünk a labda követésére, azért a nemzetközi gyakorlatban ez az adat nem elérhető: senki nem méri vagy elemzi. Ezért marad az ezután második legjobb dolog, amit nézhetünk, a labdaváltások sebessége, azaz az, hogy időegységre mennyi passz, átadás történik egy mérkőzésen. Minél több átadás van, annál jobban le kell azt tudni követni lábbal is, azaz annál gyorsabb a játék.

A mérőszám tekintetében azonban három dolgot figyelembe kell venni:

• Amikor az időegységre vetítjük a passzok számát, akkor nem a mérkőzés idejét kell nézni, hiszen sok az az idő, amikor nincs játékban a labda, illetve az ellenfél is birtokolhatja azt. Kizárólag a labdabirtoklási idővel kell összevetni, hiszen akkor keletkezhet matematikailag is átadás.
• Másrészről a passzok hosszára is tekintettel kellene lennünk, hiszen hosszú átadásoknál kevés passz keletkezik, miközben a labda gyorsan halad a pálya egyik pontjáról a másikra. Ezzel az az egyetlen probléma, hogy ezt általában nem jegyzik fel az adatok között, nem szokták elemezni az adatszolgáltató cégek – tisztelet a kivételnek.
• A harmadik fontos dolog pedig, hogy mennyire sikeresek az átadások, azaz technikailag mennyire jó a kivitelezés. Ugye, minél pontatlanabbak az átadások, annál kevesebbet birtokolja a csapat a labdát, vagy annál több időt igényel a labda feletti kontroll megszerzése. Mindkét esetben a passzok száma jelentősen csökkenhet.

Mivel a passzok hosszára vonatkozóan nincsenek adataink, így három mérőszámból fogunk dolgozni:

1. passzok száma a birtoklási időkre vetítve
2. az átlagos, tiszta játékideje a mérkőzéseknek a bajnokságon belül
3. a jellemző passzpontosság

A nettó játékidők alakulása

Meglepő lehet, hogy a tiszta játékidő fogalmát egyes adatszolgáltatók teljesen másképp látják, de így van. Méghozzá jelentős eltérés is lehet a cégek között. Előbb az Opta közvetett, publikusan elérhető, majd az InStat számait is bemutatjuk a nyilvános adatokon keresztül - nem szeretnénk állást foglalni az egyik vagy másik mellett.

A FIFA 2014 Világbajnokságon a Soccermetrics Research publikált egy (eléggé vitatható eredményű) becslést a vébé mérkőzésein mennyi volt a tényleges játékidő. Ez alapján úgy tűnik, hogy a válogatott mérkőzéseken, a legjobbak között 50 és 60 perc között mozgott a játékidő, nagyjából 57 és fél perces középértékkel. Nem véletlenül merült fel a tiszta, méghozzá a 60 percben meghatározott játék ötlete a döntéshozókban.

A három legnagyobb európai bajnokságra vonatkozóan a kínai Xianhuanet oldalán találtunk adatot, amely szerint a Premiere League-ben és a Bundesligában 56 perc az átlagos tényleges játékidő (az Opta adatai ezzel egybevágnak, mi is ezt látjuk), a La Liga-ban 54 perc, míg a Seria A-ban 57 perc. Az angol és a német első ligában amúgy a leghosszabb, megszakítás nélküli játék egyaránt 67 perc volt. Előbbi a Chelsea-hez, míg az utóbbi a Bayern Münchenhez kötődik. Az adatok 2017-esek. Az Opta szerint ebben az évben a 52 mérkőzés volt a 380-ból kirívóan alacsony, azaz 50 perces tényleges játékidejű, vagy annál kisebb a PL-ben. Miért emeltem ki ezt az 50 perces számot?! Az NB I miatt.

Az NB I számai az előző szezon óta állnak rendelkezésünkre. A 2017-2018-as szezonban a tényleges játékidő átlaga(!) 50 perc 20 másodperc volt Az idei szezonban bár jelentősen emelkedett a játékidő az első 14 fordulóban, a nézők már 51 perc 53 másodpercnyi, azaz közel 52 percnyi focit láthatnak. Míg tavaly volt olyan forduló, amikor a forduló mérkőzésein átlagosan 49 percnyi labdarúgás volt, idén minden forduló viszonylag kiegyenlítetten 50 perc felett van. A korábbi szezonokra vonatkozóan a CIES publikált, InStat adatbázisból származó feldolgozott adatokat.

Passzsebesség alakulása a bajnokságokban

Az InStat adataira támaszkodva Poli, Ravanel és Besson 2017 októberében publikált cikkében szerepel már egy elég kimerítő összefoglaló arról, hogy mi a különbség az egyes bajnokságok között "izgalmak" tekintetében, és ebben konkrétan is szerepel, hogy a labdabirtoklási időre mennyi passz jut. Mivel nem akarjuk feltalálni a kereket, az egyszerűség kedvéért a számokat csak ismételt publikációban, összevontan közöljük:

A táblázat alapján látható, hogy Magyarország igencsak a táblázat hátsó felében található. Igaz, megelőzi a portugál, a holland, az izraeli és a belga bajnokságot is ebben a mutatóban, ami elsőre felettébb dicséretes. Mielőtt azonban nagyon örülnénk a számoknak, látni kell a táblázattal kapcsolatosan a következőket:

• Egyrészt a statisztikai számításba az összes passzt beleveszik, nem csak a sikeres átadásokat, ami azért baj, mert a labdabirtoklás nehezen megállapítható egy csapongó játékban, miközben a passzok száma folyamatosan növekszik,
• másrészt a labda játékban töltött idejének növekedésével nem arányosan nő a passzok száma: a csapatok fáradnak, az eredmény tartása egyre inkább előtérbe kerül, így az arány hosszabb távon romlik. Emlékezzünk, a legjobb bajnokságokban, akár 5 perccel, azaz 10%-kal többet van játékban a labda, mint nálunk.
• Harmadrészt a statisztika nem veszi figyelembe, hogy hány csapat között oszlik meg az adat. Egy húsz csapatos bajnokságban nagyon nagy is lehet a különbség a legjobb és legrosszabb csapatok között. Hollandiában 55%-kal (220db), Portugáliában 40%-kal (161db) több meccset játszottak a felek, amelyek az átlagot jelentősen befolyásolhatják. Nem az átlagot, hanem a mediánt - a sorrendek középső elemét - kellene számolni statisztikailag, az átlagot a szélsőértékek nagyon torzítják.
• Negyedrészt pedig, ha egy bajnokságban az ellenfél játékának megszakítása azzal záródik, hogy kirúgják a labdákat, felrúgják az ellenfelet, akkor a nettó játékidő is csökken és a passzok is nehezebben mennek át egyik játékostól a másik felé. Feltételezzük csak, hogy például Portugáliában ilyesmi lehet a helyzet, hacsak nem mindenki hosszú (és pontatlanság miatt játékon kívülre kerülő) átadásokkal dolgozik.
• Az ötödik ok pedig a publikációban közölt adatok - szerintünk - szakmai (matematikai) tévedésen alapulnak. A labdabirtoklásra vetített passzok számát ugyanis - a leírás szerint - úgy kapták, hogy az összes passzok számát osztották az összes labdabirtoklási idővel, ami amúgy elsőre nem is feltűnő hiba, akár logikus is lehetne. Hasonlóan jártak el a passzpontosságokkal is. Csakhogy az összes passz osztva az összes labdabirtoklási időnek összegével (két meccs esetén ez ( x1 + x2 ) / ( y1 + y2 ))  nem azonos a összes passz / labdabirtoklási idő átlagával ((( x1 / y1 ) + ( x2 / y2 )) / 2). Ha y1 közel azonos y2-vel, azaz a labdabirtoklási időnek, illetve a passzpontosságnál a passzok számának kicsi a szórása, akkor nagyjából hasonló eredményt ad mindkettő, de valójában más a két szám. Minden kontrolladatunk alapján úgy tűnik, hogy az előbbit számolták, de az utóbbi a helyes. Ez is torzíthatja a képet.

Vizsgáljuk meg az első pontot, és nézzük meg, hogy mennyit számíthat a passzpontosság és mekkora különbséget tud okozni!

Passzok és a pontos passzok viszonya

Csak, hogy érzékelni lehessen a különbséget, a magyar első osztályban az alábbi módon alakultak a fontosabb számok:

A idei, 2018-2019-es szezon esetében csak az első 14 fordulót vettük figyelembe.  Nemzetközi mércével is értékelhető számokat az előző szezonban csak a MOL Vidi és a Ferencváros produkál, de még az is elmarad a régió hasonló pozícióban levő csapataitól. Számszerűen a legutóbbi kiírásban a Ferencváros a passzpontosság tekintetében toronymagasan vezetett a maga 82,6%-os passzpontosságával (13,48 hazai 13,79 idegenbeli jó passz / labdabirtoklási mutatóval, átlagosan 395 jó passz/ mérkőzés), míg a sereghajtó a DVSC volt 74%-os(!) mutatójával (hazai 12,55 és idegenben 12,37-es mutató, átlagosan 277 jó passz / meccs). A Videoton FC tavalyi évet 80,5%-os passzpontossággal zárta (hazai 13,91-es, idegenbeli 13,58-as jó passz / mérkőzés mutatóval, átlagosan 365 jó passz / meccsel). Hasonló száma, ugyanezen időszakra vetítve a csapataink nemzetközi kupaellenfeleinek:

• Maccabi Tel-Aviv: 86%-os pontosság, 507 jó passz / mérkőzés, 15,2-es jó passz / labdabirtoklási idő mutató
• Ludogorets Razgrad: 85,5%-os passzpontosság, 487 jó passz / mérkőzés, 15,2-es passz / labdabirtoklási idő mutató
• AEK Athén: 85,6%-os pontosság, 468 jó passz / mérkőzés, 14,5-ös passz / labdabirtoklási idő mutató

Vegyük észre, hogy a passzpontosság, de még a jó passzok száma is jelentősen felülmúlja a magyar legjobbak adatait, sőt az időegységre vetített pontos passzok száma is. Mit jelent ez? Hogy egy támadásban időegységre legalább 5%-kal, de inkább 10%-kal több passz jut csak a közvetlen ellenfeleinknél, és ők távolról sem a legjobbak. Hacsak nem álló játék van, mint a csocsóban, akkor ez bizony legalább ennyivel gyorsabb játékot kell jelentsen, hiszen a labdamozgást le is kell tudni követni. A nemzetközi porondon jó eredményeket elérő csapatnak 15-ös jó passz / labdabirtoklási ideje szinte kivétel nélkül van, a top ligákban inkább 16 feletti. Az abszolút rekorder jelenleg a Napoli a maga félelmetes 18,8 passz / labdabirtoklási idejével.

Az idei évben az első 14 fordulóban jelentős javulás volt tapasztalható a magyar bajnokságban, ami a táblázatból is kiolvasható volt.

• A MOL Vidi egyelőre a bajnokságban 85,15%-os passzpontosságot, 424 jó passz / meccs és 13,96-os passz / labdabirtoklás időt tud felmutatni, ami közelít az európai mezőnyhöz.
• Hasonlóan jó mutatói vannak az UTE-nek (83,73% passzpontosság, 502 jó passz / mérkőzés, 14,95 jó passz / labdabirtoklási idő)
• és a Ferencvárosnak is (84,59% passzpontosság, 442 jó passz / mérkőzés, 14,75 jó passz / labdabirtoklási idő).
• A sort idén is egyelőre a DVSC zárja a 76%-os passzpontosságával,
• a Haladás mögött (77,3%-os passzpontosság).

Konklúziók

Ezek alapján mit mondhatunk a magyar bajnokság sebességére? A közvetett adatok alapján - mivel nem állnak rendelkezésünkre releváns, megbízható források, így a labdaváltások sebességét, gyakoriságát, valamint a labda nettó játékban eltöltött időt összehasonlítva - arra jutottunk, hogy a magyar bajnokság jelentősen (akár 10%-30%-kal) lassabb nem csak az elithez, de a regionális versenytársakhoz képest is. A statisztikai adatok alapján a mérkőzésen megtett út tekintetében hiába teljesítenek jól a magyar labdarúgók, ha ezen mozgások többsége a passzokkal, a labdaváltások sebességével nincsenek összhangban.

A különbség oka részben stratégiai lehet: nálunk nem erőltetik a nagyon gyors futási sebesség melletti játékot. Ennek oka és magyarázata is lehet a passzpontosság, hiszen a jelenlegi sebesség mellett is pontatlanok az átadások - ebben is eléggé a mezőny végén vagyunk -, illetve többletmozgások vélhetően a labdakezelési problémák korrekciójaként jelennek meg, ezért juthat hasonló megtett útra jóval kevesebb átadás. Azt ugyanis nem tartjuk valószínűnek, hogy a magyar csapatok inkább hagynák a labdatartást, az "önzőzést", mint a regionális vetélytársak, bár ez sem lehetetlen. Igaz, labdával futni biztosan lassabb, mint a labdát passzolva előrejutni. És az sem tűnik reálisnak, hogy nálunk a gyors, hosszú labdák dominálnak. A konkrét okokat, persze, egy mélyebb, ezzel foglalkozó elemzésben, ha lesz rá módunk, megvizsgáljuk.

A tévedés jogát ezúttal is fenntartjuk.

A szakértők sokszor beszélnek arról, hogy egy csapat kontrákra játszik, kombinatív, sok passzos játékban érdekeltek, vagy éppen felívelgetik a labdát. Ezek a megállapítások közismertek, még az italboltok sarkában is hallani ezeket a kifejezéseket, de mérkőzéselemzőként mégiscsak szubjektívnek tűnik, ha valaki csak egy címkével jelzi a csapatok támadó taktikai elemeit. Fontos, hogy találjunk olyan jellemzőket a mérkőzésekről, amelyek közelítőleg leírják a taktikai utasítást, akár mérkőzések részeire bontva is, hiszen ez segít feltárni a csapat taktikai sajátosságait, erősségeit, gyengeségeit. A cikkben most csak egy egyszerű mutatóbokrot fogunk használni a támadások leírására - elsősorban azért, mert ez érhető el nyilvános adatokból, de azért is, hogy általa betekintést adhassunk mérkőzéselemzői módszertan rejtelmeibe. A mutató maga nem csodafegyver ebben a formában, önmagában nem is alkalmazzuk - túl általános jellemzésre alkalmas csak.

A háttérről, avagy egy mutatóbokor mögötti megfontolások

Adja magát a lehetőség, hogy passzokat, pontosabban azon passzok számát vizsgáljuk, amennyi "érintéssel", passzal jutnak a támadás végére a csapatok. Miért jellemezheti ez a támadás filozófiáját? A támadójáték célja az ellenfél kapuja, oda kell juttatni a labdát (azaz gólra játsszák a focit). Ha eltekintünk a pálya szélességétől, azaz csak a két kapu közepe vonalra vetítjük a mérkőzést, pontosabban a labda mozgását, akkor így a támadás előrehaladási lépéseit, ugrásait fogjuk megfigyelni. Pont, mint egy számegyenesen, ahol mondjuk -1 a saját kapunk, 0 a pálya közepe és 1 az ellenfél kapuját jelöli. Ha ezen a szakaszon jelöljük a passzokat, akkor az oldalpasszok, beadások esetén lényegében helyben fogunk járni, azaz a számegyenesen ugyanazon a szám környezetében maradunk, vissza irányú passzoknál -1 (azaz negatív irányba), míg előre irányú passzoknál a +1 irányba fogunk előrelépni. Hogy a csapat hol nyújtja meg a "lépéseit" és hol "totyorog" az egyenesen, az nagyon jellemző a tapasztalataink szerint, és van még rengeteg izgalmas tulajdonsága ennek a reprezentációnak. Most csak a passzok számával fogunk azonban foglalkozni.

Az előbb jeleztem, hogy a támadás végére jutott csapatokat lehet jellemezni. Nos, a támadásnak biztosan vége van, ha az ellenfél jön. De ez önmagában nem elég, hiszen akkor nem tudjuk megkülönböztetni az idejekorán elhalt támadást a ténylegesen befejezettől, ami torzítaná a támadás jellemzését. A problémát kiküszöbölendő mi csak a lövésekkel véget ért támadásokat elemezzük a passzok számához képest. Kisebb módosításokkal.

• Egyfelől több mérkőzést veszünk figyelembe, ami amúgy sokkal jobban jellemzi a csapat, edző támadási filozófiáját az adott szezonra. Statisztikailag ugyanis egy mérkőzés nem lehet érdekes, hiszen a taktika az aktuális ellenfélhez, játékosokhoz igazodik, az elérni kívánt pontokról nem is beszélve. Túl sok az esetlegesség. Ráadásul lövéssel zárult támadás jellemzően 5-20 van egy mérkőzésen, ami statisztikailag nem igazán értékelhető.
• Az összes passzok számával fogunk foglalkozni, nem csak a lövéssel záródó támadásban szereplő passzok számával. Ennek oka prózai: ez érhető el nyilvánosan. Ront-e ez a mutató jóságán? Rengeteget, de nem annyira, mint sokan gondolnák, ugyanis egyrészt majdnem minden támadásnak - ami kapura irányuló játékot feltételez - hasonló alapeleme kell legyen akkor is, ha ideje korán befejeződött, másrészt a mutató csak akkor torzít jelentősen, ha a csapat hektikusan viselkedik a mérkőzéseken belül is. Annak a valószínűsége azonban, hogy egy csapat minden mérkőzésén korán vezetést szerez, és utána csak labdatartást végez, manapság igen alacsony, azaz ritka esemény. Ilyen eset (vagy nagyon kiemelkedő képességű csapat) jelentősen torzítaná a képet.
• Csak támadójátékban érdekelt versenyeket, kiírásokat szabad ezzel mérni, azaz azt, ahol a döntetlen legfeljebb rövid távon, egy-egy mérkőzésre kifizetődő egy csapat számára. Pontosan ezért mi kizárólag a nemzeti bajnoki mérkőzésekre koncentrálunk.
• Teszünk bele egy 1000-es szorzót, hiszen a passzok száma a lövésekhez képest általában is óriási, sokkal gyakoribb jelenség, miközben a szorzó az összehasonlíthatóságot nem befolyásolja.

Az egyszerű képletünk tehát:

1. passz-lövés mutató: 1000 * lövések száma / passzok száma (1000 passzra jutó lövések száma)
2. passz-gól mutató: 1000 * gólok száma / passzok száma (1000 passzra jutó gólok száma)
3. a passzok számának mérkőzésenkénti átlaga
4. a szerzett gólok mérkőzésenkénti átlaga
5. gólok és a lövések aránya a mérkőzések átlagában

Passz, gól és lövés értelmezése

A konkrét fogalmak értelmezésétől eltekintünk - az adatszolgáltató ezeket általában jól definiálja -, tegyük fel, hogy értjük, mit jelentenek a fogalmak, ha sok is lehet a bizonytalanság, mivel a számok nagyságrendje a kétséges eseteket elfedi. A különböző esetek táblázatba, mátrixba rendezve az alábbi összefüggéseket látjuk:

Az alacsony gólátlag nyilván eredménytelenséget jelez (túl gyenge támadások a színvonalhoz képest). Ha ez alacsony passz-lövés mutatóval párosul, akkor az azt jelzi, hogy csapat lényegében nem jut el a kapu elé függetlenül attól, hogy mennyit van nála a labda. Megjegyezzük, hogy ha sokat, akkor kifejezetten tanácstalan, eredménytelen támadásokról beszélhetünk, míg ha keveset, akkor magasabban jegyzett bajnokságban játszik a csapat, mint amire a keret képes, beleértve az edző képességeit is. A magas passz-lövés mutató azt jelezné ebben az esetben, hogy a csapat igenis eljut a támadások végéig, de ezek nem eredményesek. A bajnoksághoz képest gyenge csatárok is lehetnek ennek az okai, de akár az is, hogy túl messze fejeződnek be a támadások, és így logikus, hogy a sok lövés kevés eredményességgel párosul.

Magas gólátlag érdekesebb tud lenni. Ez ugyanis, ha alacsony passz-lövés mutatóval társul, akkor több eset is lehetséges:

• ha sok a passz, de kevés a lövés: a csapat nem törekszik a kapura, arányaiban sok a kaput nem veszélyeztető labdatartás
• ha kevés a passz és még kevesebb a lövés: a csapat egyértelműen kontrajátékot játszik, hosszú indításokkal

Ha a magas gól átlag magas passz-lövés mutatóval bír, akkor a csapat átlagon felüli képességű - ismét beleértve a csapatba az edzői képességeket is -, hiszen eredményesen jut el az ellenfél kapuja elé. Ebben az esetben a passzok magas száma kombinatív, az alacsony száma pedig kontrajátékot feltételez. Ez utóbbi összefüggéseket az alábbi táblázat foglalja össze:

Mi a magas és mi az alacsony?

A legtöbb bajnokság zárt, azaz mindenki mindenkivel játszik, így több forduló eredményei lényegében összehasonlíthatóak, hiszen mindenki ugyanazon védekezősorral szemben mutatja meg a képességeit. Ez a jó hír. A "magas" és az "alacsony" számok azonban az ellenfelek védekezési minőségének függvénye, így nem lehet egyetemes. Kifejezetten bajnokságfüggő a számértékek skálájának meghatározása. Egy utánpótlás bajnokságban, mondjuk 12 éveseknél sokkal több a lövés, kevesebb a passz. Ahogy egy Premiere League-ben szereplő csapat mutatóját sem lehet mondjuk a MOL Vidi hasonló számaival összehasonlítani, hiszen teljesen más minőségű az ellenfelek védekezési hatékonysága, a játékosok képessége. A mutató csak a bajnokságon belül értelmezhető. Egyszerűség kedvéért az "alacsony" és "magas" fogalmak az átlagtól "lényegesen" eltérőt jelenti, ahol adatelemzői vérmérséklet kérdése, hogy az eltérés mértékének határát hol húzzuk meg - matematikai megfontolások mellett.

Hány lövés jut 1000 passzra az NB1-ben?

Vessük össze az NB/1-ben vezető négy csapatot a mutató alapján:

Azonnal látható, hogy a csapatok között jelentős az eltérés, bár van hasonlóság is bőven. Az FTC és a MOL Vidi hasonló számokat mutat a passz-gól mutatóban. Viszonylag sok gólt rúg, ha rúg gólt a két csapat, azaz a támadásokban hasonlóan jól teljesít mindkettő. Mondhatjuk, hogy pontosan ugyanannyi gólt segítő passza van a két csapatnak. A passz-lövés mutató azonban már eltér a két csapatnál, ami azt jelzi, hogy az FTC sokkal több passzal - kombinatívabban - oldja meg a támadások lebonyolítását, mint a Vidi. Látható, hogy a mutató nem egyszerűen azért mutat nagyobb számot, mert az FTC többet lő kapura, hiszen a passzainak átlaga is jelentősen nagyobb a Vidi hasonló mutatójánál. Pontosan azt jelzi, hogy az FTC sok átadással jut el a kapu elé. Érdekességképpen jelezzük, hogy az FTC passzainak száma növekszik, ha kevés gólt rúg, azaz a mutató erősödik, ha a csapatnak jobban kell a kapura törnie.

A MOL Vidi támadásainak befejezési hatékonysága kevésbé jó, mint a zöld-fehér csapaté, azaz gyengébb a támadósora a mostani formája alapján a riválisnál. Ugyanakkor a támadásai gyorsabbak kell legyenek, mivel kevesebb passz mellett is hasonló passz-gól mutatója a csapatnak. Ráadásul a hátrányban, vagy döntetlen közeli mérkőzéseken a passzok száma - az FTC-vel szemben - csökken. Más szavakkal a Vidi a biztos eredmény birtokában inkább labdatartó passzokra törekszik az adatok szerint.

Egy másik párhuzam látható az MTK és  Budapest Honvéd között is. A két csapat passz-lövés mutatója hasonló, ugyanakkor ott a passz-gól mutató különbözik. Az utóbbira könnyű megtalálni a bűnöst: az MTK támadósora sokkal hatékonyabb a Honvéd hasonló csapatrészénél, hiszen az átlagos gólok száma jelentősen különbözik a két csapat között (~10 lövésből 1 gól a Honvédnál, ~8 lövésből 1 gól az MTK-nál). A passz-lövés mutató azonban kifejezetten kontrajátékra utal, főleg a Honvéd esetében. A hatékonysága kiválónak mondható, hiszen fajlagosan több lövéssel zárja a csapat az akcióit, mint az MTK. A megállapítást erősíti az a tény, hogy a passzok száma a Honvéd esetében csökken, ha a vezetést szerez, azaz szinte "szabadul a labdától" ilyenkor a csapat. Érdekességképpen megjegyezzük, hogy a passzok hatékonysága kimagaslóan rossz a Honvédnál, 80% alatti, ami nem csak egyszerűen kontrajátékot, de kifejezetten hosszú indításokat feltételez - azokra jellemző az ilyen "rossz" mutató.

Az MTK másképpen kezeli a helyzetet. A számára veszélyes csapatoknál egyértelműen kontrajátékot, míg az általa megverni kívánt, vagy hátrányban levő mérkőzéseken sokpasszos játékot mutatnak a számai. Ebben az esetben nem beszélhetünk egyértelműen (sikeres) kombinatív játékról, mert kifejezetten alacsonynak mondható a csapat passz-lövés mutatója. Azaz a csapat nem jut lövéshez. Más mutatók ismerete nélkül persze nem lehet ez alapján megállapítani, hogy egyszerűen csak nem megy a sok passzos támadójáték - azaz a csapathoz nem illik a taktika -, vagy a csapat tanácstalanságának tünete - azaz mentális probléma  - látható a mutatóban, vagy valami más, például külső okai vannak a jelenségnek.

...és a Premiere League-ben?

A PL-ben egyelőre csak 12 mérkőzés zajlott le, így kevésbé pontos a kép, amit látunk, hiszen egy-egy csapatnál sorsolásfüggő, hogy mennyire tudott a játéka érvényesülni a 38 csapatos bajnokságban. A trend azonban már érzékelhető így is, ha lesznek is még változások a számadatokban:

A számokat hasonlóan lehet értelmezni a Premiere League-ben is. Talán az Olvasó számára nem meglepetés, hogy a Manchester City gól-passz mutatója messze a legmagasabb a ligában (4,35), míg a lövés-passz mutatója 29,77. Ugyanakkor hasonló számokat produkál az AFC Bournemouth is (4,08 és 29,56), amivel a 6. helyen áll a cikk megírásakor. A két csapat között azonban a döntő különbség a passzok és  a lövések átlagánál van. Azt mondhatjuk, hogy a Bournemouth támadójátéka van olyan hatékony, mint a City-é, miközben nem birtokolja sokat a labdát. A táblázatunkból kiolvasható, hogy az Bournemouth adata hatékony kontrajátékra, míg a City esetében a hatékony kombinatív játék következtetésre jutnánk.

A Liverpool és a Chelsea számai is nagyon hasonlóak egymáshoz, előbbi 3,16 és 24,52, míg az utóbbi 3,10 és 24,92 értékkel bír. A Chelsea-t azonban a kirívóan magas passzátlag jellemzi, ami még a City-t is felülmúlja. A Chelsea esetében ez túlzott labdatartást jelez, hiszen a gólátlaga lényegében kizárja a középpálya potenciális gyengeségét. Ugyanakkor játékstílusa nem különbözik lényegesen a Liverpool-tól. A Liverpool a hasonló mutatókat nagyjából 17%-kal kevesebb passzal és arányosan kevesebb lövéssel oldja meg. Ebből úgy tűnik, hogy egyszerűen kevésbé hatékony a középpályája, mint a Chelsea-é. Kockázatosabb, esetleg gyorsabb játéka miatt kevesebb lövésig jut el a csapat, de eredményessége nem múlja alul a riválisét.

Tottenham Hotspur és az Arsenal is sokban hasonlít egymáshoz, hiszen nagyjából ugyanannyi passz és lövés jellemzi a két csapatot. Mutatóik mégis jelentősen eltérnek egymástól. A Tottenham középpályája a számok alapján nem olyan minőségű, mint a Liverpool-é vagy a Chelsea-é, de éppolyan eredményes. Az Arsenal azonban félelmetes támadósorral rendelkezik, nagyjából minden 6 lövésből 1 gól születik, ami kiugróan magas. A bajnokságokban a jobb csapatok 8-ból 1-es mutatóval szoktak rendelkezni. A City, a Bournemouth és a Brighton bír még ennél jelentősen jobb 7-ből 1-es mutatóval. (Nálunk a MOL Vidi a legjobb, 8-ból 1-es mutatóval.). Az eredménytelenség tehát az Arsenal-nál a középpályánál, de legalábbis a támadások korai elhalásánál kell keresni - azaz túl kevés lövésig jut el a csapat. Ez vagy kockázatos, esetleg a csapat képességeihez képest túlságosan gyors játéknak köszönhető, vagy a megválasztott taktikához nem igazodnak megfelelően a játékosok. Mindkét esetet lehet edzői hibaként értelmezni, ha ez az állítás egy mérkőzéselemző részéről kicsit merész is.

Konklúziók

A passz-lövés és a passz-gól mutató az ehhez közvetlenül kötődő adatokkal együtt jól jellemzi egy-egy csapat támadási filozófiáját, sajátosságait. Ha az összes passzok számából indulunk, akkor ez nem igazán alkalmas a játékfelfogás részletes elemzésére, de még ebben a formában is számos jól látható jellemzőt azonosít egy csapatról. Azt távolról sem szeretnénk állítani, hogy ez alapján egy edző taktikai megfontolásokat tudna eszközölni, de a mutatóval nem is ez volt a célunk. Még egy fontos észrevétel: a jellemzéseket kivétel nélkül úgy adtuk meg a csapatokra, hogy konkrétan egyetlen mérkőzését sem láttuk a csapatoknak, így azokat nem is vehettük figyelembe. Kizárólag a számokból indultunk ki, és a saját konklúzióinkat fogalmaztuk meg.

A tévedés lehetőségét fenntartjuk magunknak.