Sport, adat, elemzés: sportadat-elemzés

Sport Data

Sport Data

A hatékony kézilabda - avagy az EB/VB trendjei

2019. január 28. - u1sd

A kézilabda vébé véget ért, de még sokáig fogják a szakemberek is elemezni az újításokat, összegezni a tanulságokat. Mi kizárólag adatelemzői szemmel néztük a világbajnokságot, összevetve a 2018. évi EB nyilvános adataival és számunkra levonható tanulságaival.

index.jpg

A játékosokról és a kiválasztásról

Az elemzést a támadás és védekezés, valamint a játékosok általános adataiból próbálják elemezni, összevetni. A játékos adatai nem túl informatívak a legtöbb esetben, mégis számos állítást tudunk vele igazolni, illetve tévhitet cáfolni. Mélyebb elemzéshez sokkal jobb minőségű adatok kellenének, és szomorú hogy még igény sincs nemzetközi szinten ilyen adatok gyűjtésére.

A játékosok magasságáról

Sok szó esett a játékosok magasságáról a sajtóban, a közvetítésekben, és hogy a mi magas játékosaink nehézkesebbek az ellenfelek játékosainál. Hazai szakemberek többször hivatkoztak nekünk arra - még a vízilabdában is -, hogy a magasság kulcsfontosságú tényező, és a kinetika is azt mondja, hogy a magasság a karhosszal arányos, ami pedig a lövéserőt is meghatározza. Látszólag alá is támasztja őket a statisztika, hiszen a magasság és az eredményesség - a versenyeken elért helyezés - a világbajnokságokon tényleg korrelációt mutat, méghozzá releváns mértékben. Azonban a korreláció határozottan nem ok-okozati összefüggést mutat (sosem).

Ha megnézzük az "alacsony" csapatokat, akkor nem nehéz észrevenni, hogy kizárólag Európán kívüli csapatokat látunk. Kizárólag Brazília és Tunézia közelíti az európai mezőnyt. Ha esetleg veszi a fáradságot, hogy megnézze az országokra jellemző férfi átlagmagasságokat, akkor meglepetésként azt fogja látni, hogy pont azon csapatok átlagmagassága alacsony, ahol a felnőtt férfiak átlagmagassága alacsony. Például Chilében, Egyiptomban 171 cm, Brazíliában 174 cm, Magyarországon 177cm, Norvégiában 182cm. Nem olyan nagy meglepetés a sorrend.

Magyarország (200cm átlövők és beállósok átlaga), Oroszország (ugyanez 200cm) és Norvégia (ugyanez 195cm) valóban kilóg a sorból egy picit. Előbbiek azért, mert már bár az átlagmagasság alapján középmezőnyben kellene lennünk, de a magassági versenyt magasan nyerik a vébén, Norvégia meg azért, mert Norvégia egy a férfiak átlagmagasságában az élen álló nemzet, de átlagos magassága 5 centivel kisebb például a magyar csapatnál. A teljes populációra jellemző magassági hasonlóságokat mutató németeknél és a dánoknál is kisebbek 2, illetve 3 centivel. A különbség akkor igazán szembeötlő, ha a szélsők magasságát vetjük össze a többi mezőnyjátékossal a csapaton belül. A magyar és az orosz csapat esetében 15 cm(!) a különbség, míg a legjobb csapatoknál 7-12cm között szóródik.

Ezek a tények a csapat jóságáról, összetételéről ugyan nem sokat árul el, de egyértelműen beszél a kiválasztási rendszerről. Magyarországon (és Oroszországban) kifejezetten a (nagyon) magas játékosokat keresik és építik be a csapatokba, Norvégia viszont láthatóan szembe megy egy trenddel, bár náluk is a jelentősen a lakossági átlag feletti magasságú játékosokkal dolgoznak, ahogy minden kézilabda-csapatnál.

Ugyanakkor az nehezen hihető, hogy 2-3, de akár 5 centiméteres magasságkülönbség valóban releváns lenne, ha mozgékonyságot van átlövési képességeket nézünk. Ugrástechnikával ugyanis lehet kompenzálni ezt a különbséget, főleg mivel egy potenciális sánc ritkán ugrik fel, főleg nem olyan magasra, mint egy lendületben levő játékos. Emiatt akár egy nem kirívóan nagy, például 30 centiméteres súlypontemelkedéssel is átlőhető a fal. Dinamikában sem lehet jelentősen gyorsabb egy 2-3 centivel alacsonyabb játékos, hiszen a súlypontja nincs annyival mélyebben. Más kérdés, ha ez a különbség 10 centi vagy annál nagyobb - itt más taktikát kell alkalmazni.

A rutin szerepe

A gyakorlás, a versenyhelyzetekben való tapasztalatgyűjtés vitathatatlanul számít egy-egy versenyen, még a sakkban is, nemhogy fizikai sportágakban. Ezt a számok is alátámasztják. A játékosok átlagos születési éve és a csapat helyezése körül van pozitív - bár nem lényeges, gyenge - korreláció. Minél idősebb a csapat, annál jobb helyezést ért el végül a többiekhez képest, nagy általánosságokban.

Ha a posztokat nézzük, akkor árnyaltabb a kép. A szélsők rendre fiatalabbak a többi csapattaghoz képest, és itt bizony azoknak a csapatnak van előnye, akik minél fiatalabb ÉS tapasztalt játékosokat küldenek vagy küldhetnek a pályára. Általában azonban az mondható, hogy a szélsők esetében a kor nem számít. Talán meglepetés, de a szélsők esetében számít leginkább a magasság, pontosabban a lövő játékosoktól való magasságkülönbsége. A centerek és irányítók esetében a kor igen gyengén, de korrelál az eredményességgel. A legnagyobb jelentősége a kapusok és a lövő, illetve a vele szemben álló védő játékosoknál van.

Ebben a tényezőben a norvég és a francia csapat mutat jelentős különbséget a többi csapathoz képest, kifejezetten fiatal átlövőik vannak. De míg a norvégoknál az egész csapat fiatalabb a versenytársakhoz képest, addig a francia csapat a többi poszton már jelentősen alulteljesít a többiekhez képest. A másik végletet Dánia, Spanyolország és Horvátország jelenti.

A kiválasztási rendszer egyéb nyomai

A kiválasztási rendszer még egy helyen hagy nyomot: a játékosok születési hónapjában. Normális esetben a játékosok az év egészében tehetségesek, nincs konkrét összefüggés az "asztrológia jegy" és a kézilabdázási képesség között a tapasztalatok szerint. Kivéve, ha kifejezetten korai kiválasztással ösztönözzük a korábban érő játékosok kiemelését. Ha (túl) korai kiválasztás jellemző egy sportágban, akkor az eloszlás nem egyenletes, valamerre túlságosan felborul a rend függetlenül attól, hogy mikor születtek a gyermekek. Baj-e ez? Igen: a kiválasztásnál a biológiai kor fontosabb lesz a tehetségnél - ezért sok tehetséget (akár a harmadát) is elveszít a nemzet, illetve a gyors kiöregedés veszélye is fennáll az így előválogatott sportolók között. Ilyen jellemzőjű ország több is van a mezőnyben:

  • év eleji kiválasztású csapatok (a csapat többsége, fele az év első 4 hónapjában született): Angola, Brazília (75%), Bahrein, Macedónia, Szerbia és Magyarország (50%).
  • iskolaévhez igazodó csapatok (a csapat legalább a fele a szeptember-december hónapokban született): Ausztria, Dánia (56%), Spanyolország, Svédország.
  • Nyári csapatok (a csapat legalább a fele az év második harmadában születik): Németország (55,6%).

Jelent-e bármit a csapat fele az év egy-egy harmadában született? Van, ahol igen. A mérsékelt övi Európában az emberek többsége a nyári hónapokban, vagy közvetlen utána, döntően szeptemberben születik, így az év elején "erős" csapatok biztosan korai kiválasztásúak. Magyarországon a január is erős hónap, bár ez nem jellemző a földrajzi szomszédainkra. A trópusi övben és attól délre viszont az ottani nyári hónapok, azaz a január-április időszak az erős, itt az év eleji kiválasztású csapat nem lenne akkora meglepetés. Önmagában viszont ez a tény nem indokolja, hogy miért van például a brazil válogatottban összesen 2 játékos (csapat 12%-a) az év második feléből, miközben a lakossága 45% mégiscsak akkor születik. Sőt, a brazil csapatban összesen 4 játékos van a 16-ból, aki nem az első négy hónapban született, ami nehezen indokolható véletlen folyamatként.

Az iskolaévhez igazodó csapatoknál szintén korai kiválasztást látunk, de - nem ismerve az országok kézilabdás hagyományait - bizonytalanok vagyunk ennek okait illetően. Sejtésünk szerint a tehetségkiválasztás az iskolai csapatokból indulhat, és ennek megfelelően a jobbak kerülnek az egyesületekhez, ami magyarázná a jelenséget. De ez csak hipotézis jelen állás szerint, további vizsgálatot igényelne.

Mi a helyzet a nyári csapatokkal? Az északibb országokban, de Németországban is a június és az augusztus a legerősebb hónap a gyermekáldások tekintetében, kevésbé a szeptember. Izlandon például trendforduló van: az idősebbek még döntően márciusban és szeptemberben születtek, de a fiatalabb generáció többsége ma már májustól augusztusig születik (35%) - ami valamennyire megmagyarázza az izlandi csapat összetételét, nem is jelenítettük meg a "nyári csapatok" között. Ugyanakkor a németeknél az aránytalanság akkor igazán szembetűnő, ha megnézzük, hogy szeptemberi vagy utána született nincs a csapatban, azaz egyértelműen egy időszak rovására megy nyári születésűek "előnye".

Magyarországon a válogatott tekintetében bár jelen van a "diszkrimináció", de kevésbé markánsan, mint a többi hasonlóan besorolt nemzetnél. Érdekesség kedvéért az év harmadik harmadában külhoni születésű (Ilyés és Dzsamali), vagy ifiként a Dunaferrhez (Mikler, Hornyák, Ancsin), illetve a Balatonfüredhez (Hornyák, Bóka) köthető magyar válogatott adja különbséget a többi csapathoz képest.

Támadási trendek és talányok

Mi határozza meg a kézilabda eredményességét a támadásokban? Nézzünk egy egyszerű statisztikát:

2019. világbajokság fontosabb lövésmutatói
Mérőszám 9m lövés 6m lövés Szélső lövés Áttörés 7m lövés Lefutás
Összes lövéshez képest 35,3% 22,4% 13,2% 8,9% 7,7% 12,27%
Gól elérése / összes gól 24,4% 24,3% 13,5% 10,8% 10% 16,8%
Hatékonyság 41% 64,8% 59,9% 72,3% 77,2% 79,8%
Korreláció a helyezéssel 0,44 0,09 -0,46 0,19 0,32 -0,54

 

2018. EB fontosabb lövésmutatói
Mérőszám 9m lövés 6m lövés Szélső lövés Áttörés 7m lövés Lefutás
Összes lövéshez képest 40,6% 13% 18,3% 8,3% 8,1% 10,5%
Gól elérése / összes gól 28,7% 15,6% 19,4% 10,8% 10,6% 12,7%
Hatékonyság 42,7% 70,8% 61,8% 77% 77% 72,4%
Korreláció a helyezéssel 0,60 0,11 -0,43 0,21 -0,25 -0,71

 

Látható, hogy minden fontosabb tornán a lövések számában a 9 méterről elengedett lövések száma meghatározó. Konkrétan a lövések több, mint harmada onnan érkezik, azaz az átlövés kulcstényező lehet. Ha az eredményességet nézzük, azaz hogy a lövések hány gólt eredményeznek, akkor az átlövőből elért gólok már csak negyed súllyal jönnek csak számításba, mivel 10 lövésből nagyjából 4 érik góllá. Láthatóan tehát ilyenkor van 6 meddő támadásunk. Ha az EB adatait nézzük, akkor látható az is, hogy bár gólokat lehet lőni távolról - elég sokat - a távoli lövés valójában "a gyengék végső menedéke". Ezt mutatja a korreláció is: minél többet próbálkozik egy csapat távoli lövéssel, annál hátrébb végez a végén. Sőt, ha a védési mutatókat is megnézzük, akkor még egyértelműbb a helyzet: minél inkább hagyja egy csapat a 9 méterről való lövéseket az összes lövéshez képest, annál biztosabb, hogy a rangsor elején tud végezni. Itt a korreláció ráadásul erős relevanciát jelez.

A helyzetet fonákságát jól jellemzi a lefutás (és a gyors középkezdés) is. Bár a góloknak csak a hatoda, azaz az átlövésekhez képest csak a fele születik lefutásból, a lefutást erőltető csapat az élmezőnyben végez, ha gyenge korrelációval is. Ha a védekezést nézzük, akkor azon csapatok, amelyek az ellenfél számára engedélyezett lövései(!) között fajlagosan kevés a lefutásból szerzett lövés, ők a nemzetközi tornákon elöl végeznek. A korreláció nagyon erősen releváns. Vigyázat azonban, a korreláció és a mértékek nem ok-okozati összefüggést mutatnak itt sem. A jelenség adott, amelynek a magyarázata lehet az, hogy ez a játékstílus most a nyerő a modern kézilabdában (ok). De jelentheti a fordított irányt is: az északi kézilabda dominánssá vált, akik mellesleg (mellékhatás) ezt a játékot erőltetik. Utóbbi megfigyelést erősíti az EB év a VB közötti hangsúlytolódás is.

Az új trend

Az EB után a lefutások jelentősége megnőtt, de ez nem olyan nagy meglepetés - a sikeres csapatoktól taktikát lopni mindig is trend volt, marad is. A világbajnokságon azonban a centerjáték, a 6 méterre bejátszott labda jelentősen felértékelődött az EB-hez képest, hiszen a centerből arányaiban annyi gólt szereznek a csapatok, mint átlövésből. Óriási változás! A 6 méterre bejátszott labdák ráadásul döntően a szélsőktől, kisebb részt az átlövések elöl szívták el a levegőt 1 év távlatában.  Ugyanakkor az is látható, hogy nincs, legfeljebb jelzésértékűen pozitív korreláció van a helyezéssel összevetve. Mit jelent ez? Ha megnézzük kikre jellemző ez a váltás, nem európai, vagy nem sikeres csapatok élezték ki erre a fegyverre a taktikájukat. A sikeres, európai csapatok pedig nem. Chile, Katar, Tunézia, Oroszország, Macedónia is ezzel próbálkozott, még egyelőre nem látványos sikerrel. Ezek közül Chile, Katar és Oroszország leginkább azért nem állta meg a helyét, mert a kapusaik alig találkozhattak távoli lövésekkel, és minden más lövést csak nehezebb lehet hárítani.

Mit fedeztek fel a kisebb, feltörekvő csapatok? Már az EB számain is látszott, hogy a lefutás, a 7 méteres, az áttörés és a 6 méteres lövések hoznak leginkább a konyhára (70% feletti mutatók - 10 lövésből 7+ gól).

  • Lefutás - ha jól védekezik az ellenfél és bírja erővel - nem feltétlenül sikeres. 10 kísérletből nagyjából 1 jön be, de a többinél legalább elfárad a csapat. Utána jöhet a B terv, a labdát megjátszani másképp, felállt fal ellen.
  • 7 méteresekre játszani nem lehet - ha a bíró nincs velünk, pláne.
  • Az áttörések esetében lábon meg lehet próbálni megverni az ellenfelet, de akár a labdarúgásban, úgy a kézilabdában is a cselezések száma, azok sikeressége erősen korlátos. Hacsak az ellenfél nem túl lassú mind fejben, mind mozgásban. De ha így is van, az áttörés egyik problémája, hogy több energiát kíván a támadótól, mint a védőtől, mert ez a siker kulcsa. Ezt erőltetni érdemes, de bírni is tudni kell.
  • Logikailag marad a bejátszás 6 méterre, vagy közelről, takarásból ellőni a labdát. 70%-os siker, azaz 10 támadásból 7 gólt tudok belőle szerezni, míg átlövésből ugyanannyi próbálkozás után csak 4 kerülne az eredményjelzőre.

Ebből már látható is a stratégia. Ha tudunk, lefutunk. Ha nem, akkor áttörünk, vagy addig erőltetjük a játékot, amíg 6 méterről nem tudunk lőni. Végső kétségek között szélre, vagy passzív támadásnál átlövésből próbálkozunk. A tervnek a legkövetkezetesebb megvalósítója végül Tunézia és Oroszország volt, de a spanyol csapat volt a legsikeresebb, igaz kisebb hangsúlyeltolódással. Csak emlékeztetőül Az EB-győztes spanyolok esetében lényegében egyforma számú lefutása, szélső és 6 méteres lövése volt még 2018-ban. A VB-re jelentősen változtattak, ők is a lefutás és a centerjáték felé mozdultak el, a szélsőjáték és a távoli lövések rovására, igaz, még nem jelentős mértékben.

Magyarország is ezzel, a 6 méteres lövésekkel próbálkozhatott volna többet - és nem a szélsőjátékkal -, hiszen a góljaink 30%-a innen származott. Többet gólt lőttünk így, mint átlövésből, miközben másfélszer többet próbálkoztunk az átlövésekkel. A probléma pont ez: túlerőltetjük a távoli lövéseket és rettegünk is tőlük. A magyar kapura is legalább annyiszor lőttek kapura a hatos vonalról, mint átlövésből, mintha félnénk az átlövésektől. És ez nem "a lábon megverik a védőinket" eset, mert azt az áttörések között számolnák el - és nem áttörésből kaptuk a gólok többségét, hanem kifejezetten centerből a 6 méteres vonal környékéről. Ha az adatelemzőnek hinnének (nem fognak), én a 6 méteres lövéseknél keresném megváltást a magyar sport számára, és felejtsük el az átlövőket (védekezésnél), lőjenek csak.

A magyar szélsőjáték kérdése

A közvetítésben és a megnyilatkozásokban is a szélsőjátékra hívták fel nyomatékosan a figyelmet, hogy ez a mai kézilabda kulcsa, de ebben gyenge a magyar sport. Részben van azonban csak igazság ebben az állításban. Legmarkánsabb szélsőjátéka a macedónoknak, a dánoknak, a norvégoknak, a spanyoloknak és az izlandiaknak van. A dán csapat bár nagyon erős, de ők betörésből és lefutásból is éppannyit próbálkoznak, mint szélről. Amúgy sikeresebben is. Sőt, ha egy csapat a szélsőjátékot engedi az ellenfélnek, mint ahogyan például a német csapat teszi - ők ebben a mutatóban a legrosszabbak(!) -, és ér el kiváló eredményt, talán mégsem akkora baj, ha nem a szélső a legerősebb poszt. A legjobb széleket lezáró csapatok amúgy a franciák, spanyolok, argentinok, norvégok és az oroszok. Összességében látható, hogy a spanyol és a norvég szellemiség fókuszál a szélsők játékára támadásban és védekezésben is.

A magyar csapat gyenge lenne a széleken?! Támadásban vitathatatlan, hogy annyira használjuk a szélsőinket, mint az afrikai és az arab csapatok. Röviden: alig. Szaúd-Arábia, Tunézia, Egyiptom, Angola, Bahrein, Katarral vagyunk egy csoportban e tekintetben, még Ausztria is lepipál minket. Lövéseink és góljaink kevesebb, mint tizede származik a szélről. Ugyanakkor védekezésben alig kapunk a szélen gólt: a spanyolok, az argentinok, a franciák, a norvégok, a macedónok után következünk, védekezésben nem olyan rossz hírű csoport ez. A két mutató alapján inkább az tűnik valószínűnek, hogy a támadójátékunkat nem építettük kellően a szélsőkre (hogy ez miért van így, ahhoz nem értek), de a szélsőink egyáltalán nem rosszak. Jobban teljesítettek lövéshatékonyságban,mint a svédek, franciák, németek, dánok hasonló posztjain játszók. Játékerőben ez a pozíció nem gyenge egyáltalán, legfeljebb kihasználtságban.

A dán-norvég út

A norvégok az EB-n csak 7. helyet szerezték meg, akik a dánok (EB 4.) mellett leginkább a szélsőikben bíztak. A spanyolok, a svédek és a franciák a lefutásoknak köszönhetően gyűjtögették a skalpokat - ráadásul mind a három kiadható érmet is ők szerezték meg. Ugyan Izland és Horvátország is próbálkozott hasonlóval az EB-n, de kevesebb sikerrel, mint a nevezett hármas. Az északi népek megértették a leckét és ennek megfelelően cselekedtek.

A norvégok, hasonlóan a dánokhoz, szinte felhagytak a szélsőjátékkal (vagy jobban levédekezték az ellenfelek, de ez kevésbé valószínű), miközben hihetetlen nagy hangsúlyt fektettek a gyors támadásokra. 2018-ban a lövéseik 10%-a (minden tizedik) származott lefutásból. 2019-re 22,5% lett ez az arány, azaz majdnem minden negyedik-ötödik lövés ilyen támadásból származott. Óriási fejlődés egyetlen év alatt. Még egyszer: egyetlen év alatt(!). Nem neveltek ki új játékosokat, nem indítottak sokéves programot, hogy ez létrejöjjön, és nem kellett hozzá temetni az ifjúságot, de az öregeket sem. Norvégia ugyanis döntően fiatalokkal érte ezt el: a centereket leszámítva mindenki a szélsőkkel azonos korú (jellemzően 25 év az átlag életkor a posztokon), Dánia pedig az öregekkel (30 év feletti az átlag életkor minden poszton).

A két nemzet stratégiája viszont ezen túl már eltér. A dánok egyértelműen az áttörésekre és a 6 méteres lövésekre helyezték át a súlyt, jelentősen csökkentve a távoli lövéseiket és a szélső próbálkozásokat (a két legkisebb hatékonyságú lövéstípust). Bár a norvégok lefutásai életveszélyesek, sokkal-sokkal jobbak, mint a dánok e tekintetben, vagy bármelyik másik csapat teljesítményénél a mezőnyben, viszont utána megáll azonban a tudomány: többnyire távoli lövéseket engednek el. Az európai mezőnyben szinte egyedül a norvégoknál nőtt a 9 méteres lövések relatív aránya. Ezt a mutatót azonban egyelőre bőven kompenzálja a lefutások sikeressége. Nem véletlenül mondta a magyar kapitány a norvég meccs előtt, hogy "ha meg tudjuk állítani őket", akkor már meg tudjuk oldani a feladatot... Nem tudtuk megállítani őket.

A dán-norvég védekezés is teljesen átalakult. A két skandináv csapat mellett a németek is a lefutások megakadályozására törekszenek, a legjobb mutatói a norvég (6%), a dán, a német, a francia és a spanyol csapatnak van. (A magyarok is előkelő helyen állnak, nem temetnénk a csapatot). Ugyanakkor az ellenfeleket emellett a távoli lövésekre szorítják ki. A legjobbak ebben a franciák (49%-a a kapott lövéseknek távolról érkezik), utánuk a németek (44,2%), a dánok (40,5%) és a norvégok következnek (40,1%). A norvégok emellett a szélső játékot zárják ki, míg a dánok főleg az áttöréseket. Érdekesség kedvéért a németek a 6 méteres lövések ellen védekeznek még leginkább, azaz ők összességében az EB-győztes spanyolok játékának tökéletes ellenszerét találták meg.

Álljunk meg most ismét a norvégoknál egy pillanatra. Említettük, hogy a norvég csapat a magasság tekintetében és a korválasztás tekintetében is szembe megy a többi csapattal. Magas nemzet létére távolról sem (olyan) magas játékosokkal játszik. Szélsőik a nemzeti átlagos férfimagasság alattiak - ilyen játékosa a magyar csapatnak nincs is -, de a norvég csapat csak pár tagja 195cm feletti. A hasonlóan magas nemzeteknél, így a dánoknál és németeknél is alacsonyabbak a játékosaik. Összehasonlításul a magyar csapat egyetlen(!) átlövője, aki nem éri el a 195 cm magasságot (sőt a 2 métert) az Balogh Zsolt. Koreloszlás szempontjából is  a legtöbb csapatnál a szélsők a legfiatalabbak - akik tudnak gyorsabban futni -, miközben a norvégoknál a beállósok mellett ezen a poszton van a legtöbb "öreg" játékos a maguk 30 évével. A fő fegyverük a lefutás, és az abból való gólszerzés, ami kifejezetten a szélsőjátékosok feladata szokott lenni, ahogy a alacsonyabb és fiatalabb játékosok szerepe is a szélsőket jellemzi a kézilabda csapatokban. Nehéz nem arra gondolni, hogy olyan, mintha öt szélsővel és egy beállóssal támadnának.

A taktikák matematikai háttere

Tegyük fel, hogy egy mérkőzésen mindkét csapatnak egyenlő számú támadása van. Valójában +/-2 lehet, de ettől tekintsünk el. Tegyük fel továbbá, hogy mindkét csapat nagyjából azonos arányban fejezi be a támadásait lövéssel - azaz nincsenek az egyoldalú bírói ítéletek, nincs kóros labdaeladási, focizási vagy belemenési hajlandóság egyik csapatban sem. 60 perc alatt mondjuk minden csapatnak van 60-60 támadási lehetősége. Hogy a lövések hatékonyságát is mérjük, legyen mondjuk a 2019. évi VB lövési hatékonysága az irányadó homogén csapatokat feltételezve (amely amúgy sosem igaz).

Taktikák összevetése
Lefutás 6m  Szélső 9m Áttörés 7m
Csapatok 79,80% 64,80% 59,90% 41% 72,30% 77,20% Várható gól
A 12% 26% 10% 39% 5% 8% 34,90
B 18% 23% 15% 28% 9% 7% 36,98
C 12% 30% 15% 30% 5% 8% 36,0552
D 16% 16% 18% 31% 13% 6% 36,39

 

A táblázatban levő csapatoknál az egyes lövési kategóriákra meghatározott célértékek szerepelnek, amelyeket teljesíteni szeretnénk a csapatunkkal. A dobástípusok alatt a vébére jellemző dobási hatékonyság látható - ez elvben azért csapatonként eltér, így nyilván a stratégia a csapat sajátosságaira illik, hogy épüljön. Itt most homogén csapatokkal dolgozunk az egyszerűség kedvéért.

Az A jelű csapat a dobások egy adott százalékát akarja reális módon elérni. Jól látható, hogy a várható góljai száma viszonylag alacsony, mindenki más veri egy góllal. A taktika alapján 2 góllal kap ki a B csapattól várhatóértékben, de legalább 1 góllal mindenkitől. A B csapat nagyon versenyképes stratégiát követ, mindenki másnál jobban teljesít. A D csapat ettől egy kicsit elmarad, az áttörésekben jeleskedve a B csapathoz képest. A C csapat pedig versenyképesen tudna beszállni egy D csapattal szembeni játékba, függetlenül attól, hogy a lefutásainak száma nem túl magas a D csapathoz képest.

Az A jelű csapat a magyar, a B a spanyol, a D a dán válogatottnak felel meg a vébé csoportkörének mutatói alapján. A C csapat pedig az az ideális csapat, amely a magyar csapatból válhatna egy kisebb stratégiai váltással - nem túlerőltetve az átlövői posztot, de figyelembe véve, hogy nem a mozgékonysága a csapat legerősebb jellemzője. A taktikákat illetően - nyomatékosan jelezve, hogy homogén csapatokat feltételezve - a spanyolok mellett az argentin, a tunéziai és a svéd csapat taktikája volt kiválónak mondható a VB-n lényegében 37 gólos várhatóértékkel bírtak. A "legrosszabb" stratégia a braziloké, az osztrákoké volt, 34 gólos várhatóértékkel. A magyar csapaté 18. helyen van a 24 fős mezőnyben.

 Az adatokról

Az elemzéshez az 2019. évi világbajnokság hivatalos adatait vettük alapul, és mivel a sportág döntően európai, így összevetettük az adatokat 2018. januári Európa-bajnokság hivatalos statisztikáival is. A hivatalos statisztika hasznos, de erősen problémás sok esetben - igaz, nem a kiállítások, lövések, gólok számát illetően. Az EB és a VB módszertanilag például különbözik, vannak olyan kategóriák (pl. a gyors középkezdés), amely csak az egyik helyen szerepel. A lefutás (fast break) és az áttörés (break through) megítélése, értelmezése is változik a mi tapasztalataink szerint. Emellett vannak fontos mutatók, amelyek nem szerepelnek a statisztikákban (pl. a lövéssel nem záródó akciók száma, cserék / akció), illetve a mindenki számára egyértelműen látható adatokat (gól, kiállítás, sárga lap) leszámítva vannak pontatlanságok is, amelyek itt elhanyagolhatóak.

 

süti beállítások módosítása