Az edző sikere, hozzáadott értéke közvetlenül semmilyen formában nem érzékelhető, hiszen nem őt, hanem az általa edzett sportoló eredményein keresztül kell megítélni a tevékenységét. Ráadásul ez nem valami nagyon jól elhatárolható feladat, mint az újságokban a cikkek és azok szerzői. Az edző munkája kizárólag mások munkájával együtt, torzítva hat, nehezen mérhető. Már csak azért is, mert igen kevés sportágban beszélhetünk kizárólag egy edzőről, sokkal jellemzőbb a stáb, a felkészítő csapat jelentősége.

Adatelemzés, rosszul

Bár a bejegyzés a támogató személyzetről, annak teljesítményéről szól, arra (is) próbálok rámutatni, hogy az adatelemzés jó kezekben előremutató, de rossz kezekben a - kellő tisztelet és udvariasság mellett is - megalapozatlan állítások melegágya is lehet. Már az első, témával foglalkozó Economist cikk után is szerettem volna erre rávilágítani, de végül a Nemzeti Sport nemrég megjelent cikke vett rá, hogy kicsit jobban kitérjünk a témára. Mindkét cikk szakmai - adatelemzési - hibák sorát vonultatja fel, és von le körültekintő módon alá nem támasztott tanulságokat egy-egy vezetőedző (José Mourinho, illetve Feczkó Tamás) menesztése kapcsán. Akinek az elmélet kevéssé fontos, bátran ugorjon a jóság kérdésére.

Az Economist cikk állítása: az edző sikere szerencsefaktor kérdése, tisztelet a kivételnek. Az edzőnek közvetlen ráhatása a sikerre a Premier League elmúlt 15 év adatai alapján nincs is. Implicit módon pedig azt mondja, hogy néhány speciális esetet és személyt nem számítva tulajdonképpen az edző nélkül, a csapat önmagában is képes arra, amit elért. Mire alapozza a cikk az állítást? Mindenekelőtt vették a számítógépes menedzser játékprogramokban (na, jó egyet vettek az Electronic Arts FIFA játékáról van szó) használt játékosértékeléseket (15 év, 18.000 játékos, 9.000 szurkolótól származó statisztika), és ez alapján kaptak minden csapatra egy várhatóértéket, hogy mire lehet képes a csapat pusztán a játékosállományt illetően a tabellán vett pozíció tekintetében. A cikk megemlíti, hogy a végső tabella "elég jól" megjósolható, plusz-mínusz 8 liga pontnyi eltéréssel. Ha az edző számít, akkor a csapat által szerzett pontok száma rendre meghaladja a játékosállomány által elvárható szintet, de ez végül csak kis százalékban következik be, tehát a szerencse dominál egy-egy sikernél, a játékosállomány a meghatározó. Logikusnak hangzik, ugye?!

Minden adatelemzőnek kell legyen realitásérzéke, és villognia kell a piros lámpának, ha valami az életszerűséggel kevésbé vág össze. Ha a szerzőknek konkrétan igazuk lenne ebben a formában, akkor edzőre egyáltalán nem lenne szükség, a játékosok teszik a dolgukat. Ne értsük félre, Magyarországon is hallottam hús-vér edzőtől (sőt, volt szövetségi kapitánytól) is, hogy ha megvehetném a legjobb játékosokat, úgy én is jó edző lennék. Én pedig nem mondtam ki hangosan előtte, hogy ezzel mit is mondott saját magáról.

De cseréljük le egy pillanatra az eredeti cikkben az edzőt, az ugyanezen időszak alatt kapott bevételek mennyiségi változására, sőt, a csapatok időszak alatt vásárolt legdrágább játékosára. Az állítás ugyanúgy igaz marad, változtatás nélkül. A vizsgált csapat (személy) nem fog felülteljesíteni. Csapat ugyanis csak egy van, benne pedig sok-sok szereplő. Miért éppen az edzőt jellemezné a siker vagy a kudarc? A csapatsportban minden a csapaté: a siker is, a kudarc is. Mondjuk egyéni sportágakban is a küzdőfél már rég nem kizárólag a versenyző maga, távolról sem. Hosszú Katinka is mesélhetne egy-egy edző jelentőségéről vagy jelentéktelenségéről. 

Egyéni oldalon a fenti érvelés alapján ennél több is kijelenthető lenne. Egy olimpiai vagy világbajnok is ritkán védi meg a címét, tartja fenn a szintet, tehát az is szerencse kérdése lenne, hogy ki győz? Ha sporton kívülre néznénk amúgy ugyanezt mondhatnánk az összes Nobel-díjasról, a Diák Olimpián győztes diákra (és felkészítő tanáraira), sőt a választáson nyertes pártok vezetőiről is. Nagyon-nagyon ritkán tudták, tudnák megismételni korábbi sikerüket, és nyilvánvalóan nem tudják felülteljesíteni az elvárásokat tartósan - tisztelet a kivételnek - akkor tehát nincs is közük a sikerhez? Tényleg?! Őszintén? A "szerencse" - bármit is értsünk alatta - mindig közrejátszik, de valóban elhisszük, hogy ez a meghatározó tényező?

Nézzük sorra az elemzésben vétett hibákat és hibatípusokat, és gyorsan kiderül, hogy hol megy félre a valóság és annak látszatából levont következtetés:

• Nulladik típusú hiba: az adatok mennyisége önmagában nem a hitelesít semmilyen állítást, bármilyen szerteágazó, lenyűgöző, kimerítő is legyen az. A mai nagyravágyó világban mindent igyekszünk felnagyítani, így lett az Internet, sőt akár egyetlen számítógép rögtön Felhő, a partjelzőből (oldalvonali) asszisztens, de ettől nem léptünk jelentősen előre, független attól, hogy mindegyiknek megvan a maga funkciója.
• Fogalmi hiba. Senki sem tud tartósan "felülteljesíteni", hiszen az elvárások is változnak évről évre. A világ legjobb sakkozója sem tud felülteljesíteni önmagához képest, hiszen előbb-utóbb az elvárások igazodnak a saját korlátaihoz. A kortól való függésről már ne is beszéljünk, amelyet a piac elég jól beáraz a sporton kívül: nem véletlenül a legproduktívabb időszakban keresnek a legtöbben igazán jól - előtte és utána kevésbé. A sport nem ilyen, de pont azért, mert sokszor nem a pályán mérhető eredmény az egyetlen mérlegelési szempont.
• Adatértelmezési hiba. A játékprogramban használt adatok nem függetlenek a vizsgált összetevőktől, és ezt mindig le kell ellenőrizni. A programot úgy állították össze, hogy szimulálja többé-kevésbé a valóságot. A látott végeredményhez igazították a játékban szereplő játékosok teljesítőképességét. Ha nem így tették volna, elég rosszul dolgoztak volna. Tehát tulajdonképpen a jövő ismeretében vetítettünk vissza a múltba, majd abból jeleztünk előre a jövőre. Meglepetés a végeredmény?
• Logikai hiba. De másképpen sem független a két összetevő. A játékos képességének fejlődése és eredményessége nagyban függ a csapatban betöltött helyétől, a taktikától, amit az edző határoz meg. A játékos "jósága" függ attól, hogy melyik edző által irányított csapatban szerepel. Davide Lanzafame gólkirályként az FTC-ben alulteljesít? Netán a Honvédban korábban felül? Filip Holender gólérzékenysége hirtelen megnőtt egy szezon alatt, és most tanult meg kapuba találni? Nem függhet ez össze a csapat felépítésével? Azt nem egy edző határozza meg?!
• Szakmai hiba. Mindig végzünk hibabecslést. 8 pont a Premier League-ben, még a tavalyi City esetében is 8%-os eltérés a végső ponthoz képest, pedig rekord magas, 100 pontot érték el. A tavalyi utolsó helyezettre vonatkoztatva viszont ez 25%. A 8. és a 15. hely között ekkora a különbség. Ráadásul 8 pontnyi ingadozás mindkét irányban lehetséges, így az valójában 16 pontnyi bizonytalanságot jelent. Ekkora hibával dolgozni még kertészként sem lehet, nem hogy adatot elemezni.
• Érzékelési hiba. A sportpályákon elért eredményesség nem vethető össze egy kereskedelmi vagy szolgáltatási piac, így az egyesület eredményességével sem. Előbbi fizikai "csata", az utóbbi az erőforrásokért, azok megszerzésére irányuló versengés. A sporthorgászat, a darts, az úszás is másképp működik, mint az ökölvívás, a labdarúgás vagy az országúti kerékpár. Az üzleti életben a stratégia döntő jelentőségű, a sportban a taktika. A sportban egymással szemben álló felek vannak, azaz mindig kénytelen reagálni az egyik versenyző, csapat az ellenfél változtatásaira. Nincs közeg, amelyen keresztül hat jelentős késleltetéssel valami, hanem szemtől-szemben, azonnal. A jobb adaptációval rendelkező csapat (ezért kell a fiataloknak minden játékrendszerben megtanulni játszani, ugye!?) hosszabb távon nyer. De, ugye, az edző feladata reagálni, és a taktikát igazítani a körülményekhez? Az argentin válogatotton is azonnal látszott, amikor nem az edző irányít a pályán, akármilyen jó focisták vannak is benne.

Az edző jóságának mérése

Hogyan lehetne akkor mérni egy edző hatékonyságát, hozzáadott értékét? Ehhez mindenekelőtt azt kellene meghatároznunk, hogy mit is csinál közelebbről egy edző. Mi a felelőssége, hatásköre? A probléma rögtön az, hogy egyesületenként eltérő lehet az edző feladatköre. Az angolszász rendszerben akár általános ügyvezetői feladatokat is elláthat a felnőtt csapat mellett. Ez lehet az egyik legtágabb értelmezés, bár korántsem mindenhol van így még ott sem. Ráadásul bizonyos feladatokat nyilvánvalóan delegál, amelyért bár ő a felelős, de nem ő a végrehajtó. Például, ha a csapat erőnléte problémás, netán túl sok a sérülés, akkor bizony a pályaedző környékén is problémákat keresnék. Ha a keret összeállításánál a posztokra döntően nem megfelelő személyeket hoz a csapat, ez éppúgy lehet a játékosfigyelők hiányossága is, hiszen rossz merítésből nehéz jól dolgozni. Ha a klub kevesebb figyelmet fordít a bevételeire, mint kellene, akkor a csapat eleve versenyhátrányból indul, és nem látszik az edző valós hozzáadott értéke. Akkor sem, ha presztízs beruházásra megy el a pénz a hatékonyság-növelés helyett (pl. Neymar Jr., C. Ronaldo igazolása felvethet ilyen kérdéseket) . Az edző választja a stábot? Akkor minden stábtag hibája az ő hibája (is), de egyébként ez nem feltétlenül van így. Az edző szűk értelemben a csapat összeállításért, a taktikáért, a játékosok tétmérkőzéseken mutatott játékáért, az eredményért felel. Röviden: a bűnbak.

Edző mint versenyző vagy befektető

Az edzőt legtöbbször aszerint mérik, hogy mennyi és milyen trófeákat nyert el a csapatával, illetve a bajnokságban hány pontot tudott szerezni. A mérleg másik oldalán a pénzmennyiség van: mennyit költött erre a csapat. Ebből két mutató jöhet ki az edzőre nézve: a trófea / költött pénz és a szerzett pont / elköltött pénz. Nézzünk egy kis ellenőrzést a világban:

* Mancini 2016-ban csapat nélkül marad, így 1 évet vehettünk csak figyelembe

A táblázat alapján, ki-ki ízlése szerint eldöntheti, hogy melyik szempont szerint melyik edzőt hozza ki a legjobbnak. Például a pont / mérkőzés alapon Guardiola és Allegri hasonló kaliberű edző - bár más ligában játszanak -, a City mégis 50%-kal többet költött pontokra, mint a Juventus. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a költések trófeákban is jelentkeznek Guardiola esetében, és félelmetes mutatót produkál, míg Allegri e téren még csak felzárkózóban van.

Két szemponttal lehet még kiegészíteni a listát: 1.) számít az is az edző sikerességének megítélésében, hogy a trófeákat kizárólag 1 csapattal, vagy többel érte-e el valaki. A listában Kevés olyan személy van, akinek a sikerei döntően egyetlen csapathoz kötődnének. 2.) A megszerezhető pontok nem minden bajnokságban egyformák, így a veszített pontokra is célszerű alkalmazni a mutatókat.

Edző mint tanár

Személyes meglátásom szerint az edző egy pedagógus, aki "osztályt" és/vagy "tanulókat" is fejleszt. Az eredményét a csapatsportokban az "osztályok" közötti versenyben mérik, de ehhez nyilván kell a "tanulókkal" is foglalkozni. Mindegy, hogy szavakkal, hitet adva a játékosoknak, a csapatnak, vagy tudásával képes-e újat tanítani (technikailag, taktikailag) a nebulóknak, vagy egyszerűen megtanítja őket együttműködni. Mindegyik fontos és kulcstényező lehet. Utóbbiakat csak azért emelném ki, mert nem egyszerűen a szakmai tudás, vagy a zsenialitás a játék eleme, hanem annak a képessége is, hogy ez a játékosokkal valaki képes-e begyakoroltatni, megértetni, elfogadtatni. Ahogy a legjobb tanárok sem (feltétlenül) a legjobb matematikusból, fizikusokból, történészekből, sportolókból kerülnek ki, úgy az edzőnek sem a legjobb focistának kell lennie. (Arrigo Sacchi szavaival: "Sosem gondoltam volna, hogy lónak kell először lennem ahhoz, hogy jó zsoké (lovas) legyek.")

Ha az edzőt mint pedagógust nézzük, azaz a játékosból, a csapatból kihozza-e a benne rejlő képességeket, akkor viszonylag egyértelműen megmondható, ki a jó edző: az, akinél a csapatba került játékosok, azaz a csapat átlagos pénzügyi értéke arányaiban leginkább növekszik. Miért a pénzügyi értéke és miért az arányokat érdemes figyelni? Azért mert más nézőpont túl sok egyéb tényezőtől függ. Jobban passzol, többet lő kapura, kevesebb gólt kap fogalmak a játékrendszertől, a pozícióktól, a társaktól éppúgy függ, az ellenfelekről nem is beszélve. Egy játékos értéke az egyéni fejlődésétől és a csapat eredményességétől egyaránt függ, és mindkettőre hat az edző. Ha a játékosok átlagban 1 egységit fejlődnek, akkor egy edző az átlagos edzőhöz képest számított hozzáadott értéke az átlagtól való eltéréssel jellemezhető. Ráadásul, a pozíciók eltérő összegűek - a csatár szinte mindig több pénzért megy el, mint egy kapus - így nem is a tényleges összeg, hanem az értéknövekedés relatív mértékét célszerű vizsgálni a többiekkel összevetésben.

Természetesen, ez a skála az adott korhoz igazodó, nem lehet abszolút. Az 1950-es évek és a 2010-es évek edzői összehasonlíthatatlanok, teljes más a környezet, a kontextus. Több pénz van a sportban, más a technikai és a fizikai állapotra vonatkozó követelmény, és ahogy a történelem sem lesz idővel rövidebb, úgy a taktikai repertoár, amelyet egy edzőnek tudnia kell is csak növekedett az idők folyamán. Arról nem is beszélve, hogy a relatív skála pont az infláció, a pénzbeáramlás mértékét is ellensúlyozza. Hasonlóan, ha az abszolút pénzügyi mérlegét néznénk, akkor a TAO bevezetésével a magyar edzők látványosan jobbak lennének, miközben egy-két év alatt nem termelődött és nem is termelődhetett ki ilyen mértékű szakmai tudás.

Mennyire lehet jó egy ilyen modell? A legtöbb csapatra elég jó lenne egy-egy bajnokságon belül. Ha valaki a Premiere League-ben ténylegesen játszik, jóval nagyobb lesz az értéke, mintha ezt a svájci bajnokságban tenné, még ugyanakkora fejlődés mellett is. Ugyanakkor ne feledjük, relatív mértékekről beszélünk. Így a PL-be kerülő játékos rendre többe is kerül, mintha a játékjogát Svájc egyik csapata venné meg. El is várjuk, hogy jobban nőjön az illető értéke. Ugyanez a helyzet a kiemelt csapatokra, mint amilyen a Real, a Bayern, a PSG, a Juve, vagy éppen a City. Sokkal többet költenek, sokkal többet is kell kihozniuk belőle. Tegyük hozzá, hogy egyesületi vezetőként mindenképpen ez tűnik a racionális gondolkodásnak az edzők értékelését tekintve, hiszen ez növeli az egyesült presztízse mellett a kincstárát is.

Edző mint alkalmazott

Másik minősítési forma lehet a szezon előtti elvárás és az annak való megfelelésnek a gyakorisága. A szezon elején a csapat kijelöli a célokat, és ezeket az edző teljesíti +1 pont, ha "jelentősen" túlteljesíti +2 pontot kap, míg negatív irányban ennek ellenkezője igaz. A modellel egyetlen probléma, hogy a legtöbb esetben nem nyilvánosak ezek az elvárások, így nem összehasonlíthatóak.

Edzők és a foglalkoztatásuknak hossza

Minősíthet-e egy edzőt az, hogy mennyi ideig tartják az állásában? A Nemzeti Sport cikke például azt vizsgálta, hogy mennyire szokásos például az egyes bajnokságokban az edző csere - ahogy ők fogalmaztak: mennyire türelmetlen a közeg? A cikk azt sugallja, hogy az edzőváltás elsődleges motivációja a vezetők, vagy a szurkolók "türelmetlensége" az edzőkkel szemben, azaz nem hagyják őket kiteljesedni.

Tegyük hozzá, hogy az az állítás, hogy az edzőváltások száma határozza meg a közeg türelmetlenség, szerintem tévedés. A NSO is így gondolta ugyanis például a Vasas 2000-es évek közepén látható ámokfutásán, amikor 1 szezon alatt 6 edző ült a kispadra. Nem türelmetlenséget véltek felfedezni, és az NB1-ben sem a türelmetlenség lett úrrá a +6 edzőváltással. Az edzőváltások száma egyetlen szezont vizsgálva ráadásul igen csalóka, hiszen sok embert a szezon elején vagy a közepén küldenek el, például a téli felkészülés előtt. Így maga a szám - szerintem - semmit nem jelent önmagában.

A számunkra helyesnek tűnő mérték az edzők "regnálásának" a hossza napokban és mérkőzésekben is számítva az edzőváltások valószínűségének előrejelzésére. A napok ugyanis egy 12 csapatos bajnokságban irtózatosan "hosszúak" is lehetnek két forduló között, mondjuk a Serie A időbeosztásához képest. Ugyanakkor fordulók száma is lehet csalóka pontosan ezért, hiszen kevesebb forduló alapján úgy tűnhet, mintha hamarabb eldőlne valakinek a sorsa. A fordulók számát mindenképpen normálni illik, hogy azonos skálán lehessen megnézni az egyik és a másik bajnokságot. A kettő együtt, egymástól függetlenül mutatja  a valódi "türelmességet" az egyesület vezetői részéről. De valóban a türelmetlenség az ok az edzőváltásra? Vessük össze a román és a magyar bajnokság számait:

Rögtön látszik, hogy a román bajnokságban egy edző jellemzően fél szezonra kell tervezzen. Naptárilag és a mérkőzések számát tekintve is ez a legvalószínűbb forgatókönyv. A magyar bajnokságban a szezonban a 8. és a vége előtti 8. forduló időpontja a kritikus, minden más esetben hagyják dolgozni az edzőket. Érdekes, de egyik bajnokságban sem függ össze közvetlenül az eredményesség a szerződések hosszával. Sőt! A román bajnokságban a leghosszabb szerződéssel azok bírnak, akiknek az összesített teljesítménymutatójuk 1,168 pont / mérkőzésnél van, ami amúgy nehezen érthető.

A román bajnokságban 1,3 pont / mérkőzés felett az 1 év szigorított vár az edzőkre. Az 1,168 pont / mérkőzés érték alatt  elküldik az embereket, jellemzően fél év után, de 0,9 pont / mérkőzéssel bíró edzőnek 70 nap vagy 8 forduló szokott jutni. Vannak ugyan speciális helyzetben levő személynek a román bajnokságban is, mint amilyen például az MTK-nál annak idején Garami József volt, de Romániában ritka a hasonló példa, lényegében évente van váltás a kispadokon. Nem türelmetlenség, inkább szokásnak tűnik, amelynek hátterét érdemes lehet mélyebben elemezni valakinek, aki közelebbről ismeri a közeget.

Magyarországon a jó eredményesség meghatározza a szerződés hosszát, bár közvetlenül itt sem függ össze vele. Magyarországon 1,3 pont / mérkőzés mutatóval a legtöbb edző akár két szezont is lehúzhat egy csapatnál, 1,63 felett pedig ennél több is lehetséges, ha az edzőt nem keresi meg egy nagyobb anyagi háttérrel rendelkező csapat. Idehaza fél évet (183 napot) és átlagosan 14 fordulót húzhat ki az, aki 0,75-1 pont / mérkőzés átlagot produkál, és a románhoz hasonló átlagosan 70 nap 7-8 mérkőzéses limithez a 0,75 pont / mérkőzés alatti teljesítmény kell.

Összegzésül

Ha a türelmetlenség motiválja az edzőváltást, akkor Magyarországon tényleg türelmesebbek a klubvezetők az edzőkkel szemben a romániai állapotokhoz képest. Talán néha túlságosan is, hiszen 7-8 mérkőzésből szerzett 6 pontnál gondolják átlagosan meneszteni idehaza az edzőket. Az eredményesség és a szerződés hossza nem függ össze sem a román, sem a magyar bajnokságban. Az előbbi esetben azért, mert szinte minden edzőnek 1 év a szerződése, utána mást keresnek. Itthon eltérőek az okok, de a korreláció hiánya ellenére is látható, hogy egy jobb pont / mérkőzés mutatóval bíró edzőnek hosszabb jövője is lehet egy klubnál. De nem mindenkinek.

A pontszerzési képesség egy bajnokságban erősen korlátos - csak a másik csapattól lehet elvenni pontokat. A jó edzőt nem feltétlenül ez határozza meg. Hogy mi, egyelőre nem tudjuk, és szerintünk nem is lehet számokkal mérni, hiszen a mérhető dolgok csak közvetett bizonyítékok lehetnek: így a trófeák gyűjtése, a több országban elért első helyezés, vagy a szerzett pontok és a játékosvásárlásokra költött pénzek aránya. Egyesület és egyéni ízlés kérdése, melyiket tartjuk fontosabbnak, meghatározónak. Mi azonban javasoljuk a pedagógusi szemlélet alapú mérések bevezetését, már csak azért is, mert ezzel nem csak a legnagyobb csapatok, de az utánpótlásban dolgozó edzők teljesítménye is mérhetővé válhat.

A kézilabda vébé véget ért, de még sokáig fogják a szakemberek is elemezni az újításokat, összegezni a tanulságokat. Mi kizárólag adatelemzői szemmel néztük a világbajnokságot, összevetve a 2018. évi EB nyilvános adataival és számunkra levonható tanulságaival.

A játékosokról és a kiválasztásról

Az elemzést a támadás és védekezés, valamint a játékosok általános adataiból próbálják elemezni, összevetni. A játékos adatai nem túl informatívak a legtöbb esetben, mégis számos állítást tudunk vele igazolni, illetve tévhitet cáfolni. Mélyebb elemzéshez sokkal jobb minőségű adatok kellenének, és szomorú hogy még igény sincs nemzetközi szinten ilyen adatok gyűjtésére.

A játékosok magasságáról

Sok szó esett a játékosok magasságáról a sajtóban, a közvetítésekben, és hogy a mi magas játékosaink nehézkesebbek az ellenfelek játékosainál. Hazai szakemberek többször hivatkoztak nekünk arra - még a vízilabdában is -, hogy a magasság kulcsfontosságú tényező, és a kinetika is azt mondja, hogy a magasság a karhosszal arányos, ami pedig a lövéserőt is meghatározza. Látszólag alá is támasztja őket a statisztika, hiszen a magasság és az eredményesség - a versenyeken elért helyezés - a világbajnokságokon tényleg korrelációt mutat, méghozzá releváns mértékben. Azonban a korreláció határozottan nem ok-okozati összefüggést mutat (sosem).

Ha megnézzük az "alacsony" csapatokat, akkor nem nehéz észrevenni, hogy kizárólag Európán kívüli csapatokat látunk. Kizárólag Brazília és Tunézia közelíti az európai mezőnyt. Ha esetleg veszi a fáradságot, hogy megnézze az országokra jellemző férfi átlagmagasságokat, akkor meglepetésként azt fogja látni, hogy pont azon csapatok átlagmagassága alacsony, ahol a felnőtt férfiak átlagmagassága alacsony. Például Chilében, Egyiptomban 171 cm, Brazíliában 174 cm, Magyarországon 177cm, Norvégiában 182cm. Nem olyan nagy meglepetés a sorrend.

Magyarország (200cm átlövők és beállósok átlaga), Oroszország (ugyanez 200cm) és Norvégia (ugyanez 195cm) valóban kilóg a sorból egy picit. Előbbiek azért, mert már bár az átlagmagasság alapján középmezőnyben kellene lennünk, de a magassági versenyt magasan nyerik a vébén, Norvégia meg azért, mert Norvégia egy a férfiak átlagmagasságában az élen álló nemzet, de átlagos magassága 5 centivel kisebb például a magyar csapatnál. A teljes populációra jellemző magassági hasonlóságokat mutató németeknél és a dánoknál is kisebbek 2, illetve 3 centivel. A különbség akkor igazán szembeötlő, ha a szélsők magasságát vetjük össze a többi mezőnyjátékossal a csapaton belül. A magyar és az orosz csapat esetében 15 cm(!) a különbség, míg a legjobb csapatoknál 7-12cm között szóródik.

Ezek a tények a csapat jóságáról, összetételéről ugyan nem sokat árul el, de egyértelműen beszél a kiválasztási rendszerről. Magyarországon (és Oroszországban) kifejezetten a (nagyon) magas játékosokat keresik és építik be a csapatokba, Norvégia viszont láthatóan szembe megy egy trenddel, bár náluk is a jelentősen a lakossági átlag feletti magasságú játékosokkal dolgoznak, ahogy minden kézilabda-csapatnál.

Ugyanakkor az nehezen hihető, hogy 2-3, de akár 5 centiméteres magasságkülönbség valóban releváns lenne, ha mozgékonyságot van átlövési képességeket nézünk. Ugrástechnikával ugyanis lehet kompenzálni ezt a különbséget, főleg mivel egy potenciális sánc ritkán ugrik fel, főleg nem olyan magasra, mint egy lendületben levő játékos. Emiatt akár egy nem kirívóan nagy, például 30 centiméteres súlypontemelkedéssel is átlőhető a fal. Dinamikában sem lehet jelentősen gyorsabb egy 2-3 centivel alacsonyabb játékos, hiszen a súlypontja nincs annyival mélyebben. Más kérdés, ha ez a különbség 10 centi vagy annál nagyobb - itt más taktikát kell alkalmazni.

A rutin szerepe

A gyakorlás, a versenyhelyzetekben való tapasztalatgyűjtés vitathatatlanul számít egy-egy versenyen, még a sakkban is, nemhogy fizikai sportágakban. Ezt a számok is alátámasztják. A játékosok átlagos születési éve és a csapat helyezése körül van pozitív - bár nem lényeges, gyenge - korreláció. Minél idősebb a csapat, annál jobb helyezést ért el végül a többiekhez képest, nagy általánosságokban.

Ha a posztokat nézzük, akkor árnyaltabb a kép. A szélsők rendre fiatalabbak a többi csapattaghoz képest, és itt bizony azoknak a csapatnak van előnye, akik minél fiatalabb ÉS tapasztalt játékosokat küldenek vagy küldhetnek a pályára. Általában azonban az mondható, hogy a szélsők esetében a kor nem számít. Talán meglepetés, de a szélsők esetében számít leginkább a magasság, pontosabban a lövő játékosoktól való magasságkülönbsége. A centerek és irányítók esetében a kor igen gyengén, de korrelál az eredményességgel. A legnagyobb jelentősége a kapusok és a lövő, illetve a vele szemben álló védő játékosoknál van.

Ebben a tényezőben a norvég és a francia csapat mutat jelentős különbséget a többi csapathoz képest, kifejezetten fiatal átlövőik vannak. De míg a norvégoknál az egész csapat fiatalabb a versenytársakhoz képest, addig a francia csapat a többi poszton már jelentősen alulteljesít a többiekhez képest. A másik végletet Dánia, Spanyolország és Horvátország jelenti.

A kiválasztási rendszer egyéb nyomai

A kiválasztási rendszer még egy helyen hagy nyomot: a játékosok születési hónapjában. Normális esetben a játékosok az év egészében tehetségesek, nincs konkrét összefüggés az "asztrológia jegy" és a kézilabdázási képesség között a tapasztalatok szerint. Kivéve, ha kifejezetten korai kiválasztással ösztönözzük a korábban érő játékosok kiemelését. Ha (túl) korai kiválasztás jellemző egy sportágban, akkor az eloszlás nem egyenletes, valamerre túlságosan felborul a rend függetlenül attól, hogy mikor születtek a gyermekek. Baj-e ez? Igen: a kiválasztásnál a biológiai kor fontosabb lesz a tehetségnél - ezért sok tehetséget (akár a harmadát) is elveszít a nemzet, illetve a gyors kiöregedés veszélye is fennáll az így előválogatott sportolók között. Ilyen jellemzőjű ország több is van a mezőnyben:

• év eleji kiválasztású csapatok (a csapat többsége, fele az év első 4 hónapjában született): Angola, Brazília (75%), Bahrein, Macedónia, Szerbia és Magyarország (50%).
• iskolaévhez igazodó csapatok (a csapat legalább a fele a szeptember-december hónapokban született): Ausztria, Dánia (56%), Spanyolország, Svédország.
• Nyári csapatok (a csapat legalább a fele az év második harmadában születik): Németország (55,6%).

Jelent-e bármit a csapat fele az év egy-egy harmadában született? Van, ahol igen. A mérsékelt övi Európában az emberek többsége a nyári hónapokban, vagy közvetlen utána, döntően szeptemberben születik, így az év elején "erős" csapatok biztosan korai kiválasztásúak. Magyarországon a január is erős hónap, bár ez nem jellemző a földrajzi szomszédainkra. A trópusi övben és attól délre viszont az ottani nyári hónapok, azaz a január-április időszak az erős, itt az év eleji kiválasztású csapat nem lenne akkora meglepetés. Önmagában viszont ez a tény nem indokolja, hogy miért van például a brazil válogatottban összesen 2 játékos (csapat 12%-a) az év második feléből, miközben a lakossága 45% mégiscsak akkor születik. Sőt, a brazil csapatban összesen 4 játékos van a 16-ból, aki nem az első négy hónapban született, ami nehezen indokolható véletlen folyamatként.

Az iskolaévhez igazodó csapatoknál szintén korai kiválasztást látunk, de - nem ismerve az országok kézilabdás hagyományait - bizonytalanok vagyunk ennek okait illetően. Sejtésünk szerint a tehetségkiválasztás az iskolai csapatokból indulhat, és ennek megfelelően a jobbak kerülnek az egyesületekhez, ami magyarázná a jelenséget. De ez csak hipotézis jelen állás szerint, további vizsgálatot igényelne.

Mi a helyzet a nyári csapatokkal? Az északibb országokban, de Németországban is a június és az augusztus a legerősebb hónap a gyermekáldások tekintetében, kevésbé a szeptember. Izlandon például trendforduló van: az idősebbek még döntően márciusban és szeptemberben születtek, de a fiatalabb generáció többsége ma már májustól augusztusig születik (35%) - ami valamennyire megmagyarázza az izlandi csapat összetételét, nem is jelenítettük meg a "nyári csapatok" között. Ugyanakkor a németeknél az aránytalanság akkor igazán szembetűnő, ha megnézzük, hogy szeptemberi vagy utána született nincs a csapatban, azaz egyértelműen egy időszak rovására megy nyári születésűek "előnye".

Magyarországon a válogatott tekintetében bár jelen van a "diszkrimináció", de kevésbé markánsan, mint a többi hasonlóan besorolt nemzetnél. Érdekesség kedvéért az év harmadik harmadában külhoni születésű (Ilyés és Dzsamali), vagy ifiként a Dunaferrhez (Mikler, Hornyák, Ancsin), illetve a Balatonfüredhez (Hornyák, Bóka) köthető magyar válogatott adja különbséget a többi csapathoz képest.

Támadási trendek és talányok

Mi határozza meg a kézilabda eredményességét a támadásokban? Nézzünk egy egyszerű statisztikát:

Látható, hogy minden fontosabb tornán a lövések számában a 9 méterről elengedett lövések száma meghatározó. Konkrétan a lövések több, mint harmada onnan érkezik, azaz az átlövés kulcstényező lehet. Ha az eredményességet nézzük, azaz hogy a lövések hány gólt eredményeznek, akkor az átlövőből elért gólok már csak negyed súllyal jönnek csak számításba, mivel 10 lövésből nagyjából 4 érik góllá. Láthatóan tehát ilyenkor van 6 meddő támadásunk. Ha az EB adatait nézzük, akkor látható az is, hogy bár gólokat lehet lőni távolról - elég sokat - a távoli lövés valójában "a gyengék végső menedéke". Ezt mutatja a korreláció is: minél többet próbálkozik egy csapat távoli lövéssel, annál hátrébb végez a végén. Sőt, ha a védési mutatókat is megnézzük, akkor még egyértelműbb a helyzet: minél inkább hagyja egy csapat a 9 méterről való lövéseket az összes lövéshez képest, annál biztosabb, hogy a rangsor elején tud végezni. Itt a korreláció ráadásul erős relevanciát jelez.

A helyzetet fonákságát jól jellemzi a lefutás (és a gyors középkezdés) is. Bár a góloknak csak a hatoda, azaz az átlövésekhez képest csak a fele születik lefutásból, a lefutást erőltető csapat az élmezőnyben végez, ha gyenge korrelációval is. Ha a védekezést nézzük, akkor azon csapatok, amelyek az ellenfél számára engedélyezett lövései(!) között fajlagosan kevés a lefutásból szerzett lövés, ők a nemzetközi tornákon elöl végeznek. A korreláció nagyon erősen releváns. Vigyázat azonban, a korreláció és a mértékek nem ok-okozati összefüggést mutatnak itt sem. A jelenség adott, amelynek a magyarázata lehet az, hogy ez a játékstílus most a nyerő a modern kézilabdában (ok). De jelentheti a fordított irányt is: az északi kézilabda dominánssá vált, akik mellesleg (mellékhatás) ezt a játékot erőltetik. Utóbbi megfigyelést erősíti az EB év a VB közötti hangsúlytolódás is.

Az új trend

Az EB után a lefutások jelentősége megnőtt, de ez nem olyan nagy meglepetés - a sikeres csapatoktól taktikát lopni mindig is trend volt, marad is. A világbajnokságon azonban a centerjáték, a 6 méterre bejátszott labda jelentősen felértékelődött az EB-hez képest, hiszen a centerből arányaiban annyi gólt szereznek a csapatok, mint átlövésből. Óriási változás! A 6 méterre bejátszott labdák ráadásul döntően a szélsőktől, kisebb részt az átlövések elöl szívták el a levegőt 1 év távlatában.  Ugyanakkor az is látható, hogy nincs, legfeljebb jelzésértékűen pozitív korreláció van a helyezéssel összevetve. Mit jelent ez? Ha megnézzük kikre jellemző ez a váltás, nem európai, vagy nem sikeres csapatok élezték ki erre a fegyverre a taktikájukat. A sikeres, európai csapatok pedig nem. Chile, Katar, Tunézia, Oroszország, Macedónia is ezzel próbálkozott, még egyelőre nem látványos sikerrel. Ezek közül Chile, Katar és Oroszország leginkább azért nem állta meg a helyét, mert a kapusaik alig találkozhattak távoli lövésekkel, és minden más lövést csak nehezebb lehet hárítani.

Mit fedeztek fel a kisebb, feltörekvő csapatok? Már az EB számain is látszott, hogy a lefutás, a 7 méteres, az áttörés és a 6 méteres lövések hoznak leginkább a konyhára (70% feletti mutatók - 10 lövésből 7+ gól).

• Lefutás - ha jól védekezik az ellenfél és bírja erővel - nem feltétlenül sikeres. 10 kísérletből nagyjából 1 jön be, de a többinél legalább elfárad a csapat. Utána jöhet a B terv, a labdát megjátszani másképp, felállt fal ellen.
• 7 méteresekre játszani nem lehet - ha a bíró nincs velünk, pláne.
• Az áttörések esetében lábon meg lehet próbálni megverni az ellenfelet, de akár a labdarúgásban, úgy a kézilabdában is a cselezések száma, azok sikeressége erősen korlátos. Hacsak az ellenfél nem túl lassú mind fejben, mind mozgásban. De ha így is van, az áttörés egyik problémája, hogy több energiát kíván a támadótól, mint a védőtől, mert ez a siker kulcsa. Ezt erőltetni érdemes, de bírni is tudni kell.
• Logikailag marad a bejátszás 6 méterre, vagy közelről, takarásból ellőni a labdát. 70%-os siker, azaz 10 támadásból 7 gólt tudok belőle szerezni, míg átlövésből ugyanannyi próbálkozás után csak 4 kerülne az eredményjelzőre.

Ebből már látható is a stratégia. Ha tudunk, lefutunk. Ha nem, akkor áttörünk, vagy addig erőltetjük a játékot, amíg 6 méterről nem tudunk lőni. Végső kétségek között szélre, vagy passzív támadásnál átlövésből próbálkozunk. A tervnek a legkövetkezetesebb megvalósítója végül Tunézia és Oroszország volt, de a spanyol csapat volt a legsikeresebb, igaz kisebb hangsúlyeltolódással. Csak emlékeztetőül Az EB-győztes spanyolok esetében lényegében egyforma számú lefutása, szélső és 6 méteres lövése volt még 2018-ban. A VB-re jelentősen változtattak, ők is a lefutás és a centerjáték felé mozdultak el, a szélsőjáték és a távoli lövések rovására, igaz, még nem jelentős mértékben.

Magyarország is ezzel, a 6 méteres lövésekkel próbálkozhatott volna többet - és nem a szélsőjátékkal -, hiszen a góljaink 30%-a innen származott. Többet gólt lőttünk így, mint átlövésből, miközben másfélszer többet próbálkoztunk az átlövésekkel. A probléma pont ez: túlerőltetjük a távoli lövéseket és rettegünk is tőlük. A magyar kapura is legalább annyiszor lőttek kapura a hatos vonalról, mint átlövésből, mintha félnénk az átlövésektől. És ez nem "a lábon megverik a védőinket" eset, mert azt az áttörések között számolnák el - és nem áttörésből kaptuk a gólok többségét, hanem kifejezetten centerből a 6 méteres vonal környékéről. Ha az adatelemzőnek hinnének (nem fognak), én a 6 méteres lövéseknél keresném megváltást a magyar sport számára, és felejtsük el az átlövőket (védekezésnél), lőjenek csak.

A magyar szélsőjáték kérdése

A közvetítésben és a megnyilatkozásokban is a szélsőjátékra hívták fel nyomatékosan a figyelmet, hogy ez a mai kézilabda kulcsa, de ebben gyenge a magyar sport. Részben van azonban csak igazság ebben az állításban. Legmarkánsabb szélsőjátéka a macedónoknak, a dánoknak, a norvégoknak, a spanyoloknak és az izlandiaknak van. A dán csapat bár nagyon erős, de ők betörésből és lefutásból is éppannyit próbálkoznak, mint szélről. Amúgy sikeresebben is. Sőt, ha egy csapat a szélsőjátékot engedi az ellenfélnek, mint ahogyan például a német csapat teszi - ők ebben a mutatóban a legrosszabbak(!) -, és ér el kiváló eredményt, talán mégsem akkora baj, ha nem a szélső a legerősebb poszt. A legjobb széleket lezáró csapatok amúgy a franciák, spanyolok, argentinok, norvégok és az oroszok. Összességében látható, hogy a spanyol és a norvég szellemiség fókuszál a szélsők játékára támadásban és védekezésben is.

A magyar csapat gyenge lenne a széleken?! Támadásban vitathatatlan, hogy annyira használjuk a szélsőinket, mint az afrikai és az arab csapatok. Röviden: alig. Szaúd-Arábia, Tunézia, Egyiptom, Angola, Bahrein, Katarral vagyunk egy csoportban e tekintetben, még Ausztria is lepipál minket. Lövéseink és góljaink kevesebb, mint tizede származik a szélről. Ugyanakkor védekezésben alig kapunk a szélen gólt: a spanyolok, az argentinok, a franciák, a norvégok, a macedónok után következünk, védekezésben nem olyan rossz hírű csoport ez. A két mutató alapján inkább az tűnik valószínűnek, hogy a támadójátékunkat nem építettük kellően a szélsőkre (hogy ez miért van így, ahhoz nem értek), de a szélsőink egyáltalán nem rosszak. Jobban teljesítettek lövéshatékonyságban,mint a svédek, franciák, németek, dánok hasonló posztjain játszók. Játékerőben ez a pozíció nem gyenge egyáltalán, legfeljebb kihasználtságban.

A dán-norvég út

A norvégok az EB-n csak 7. helyet szerezték meg, akik a dánok (EB 4.) mellett leginkább a szélsőikben bíztak. A spanyolok, a svédek és a franciák a lefutásoknak köszönhetően gyűjtögették a skalpokat - ráadásul mind a három kiadható érmet is ők szerezték meg. Ugyan Izland és Horvátország is próbálkozott hasonlóval az EB-n, de kevesebb sikerrel, mint a nevezett hármas. Az északi népek megértették a leckét és ennek megfelelően cselekedtek.

A norvégok, hasonlóan a dánokhoz, szinte felhagytak a szélsőjátékkal (vagy jobban levédekezték az ellenfelek, de ez kevésbé valószínű), miközben hihetetlen nagy hangsúlyt fektettek a gyors támadásokra. 2018-ban a lövéseik 10%-a (minden tizedik) származott lefutásból. 2019-re 22,5% lett ez az arány, azaz majdnem minden negyedik-ötödik lövés ilyen támadásból származott. Óriási fejlődés egyetlen év alatt. Még egyszer: egyetlen év alatt(!). Nem neveltek ki új játékosokat, nem indítottak sokéves programot, hogy ez létrejöjjön, és nem kellett hozzá temetni az ifjúságot, de az öregeket sem. Norvégia ugyanis döntően fiatalokkal érte ezt el: a centereket leszámítva mindenki a szélsőkkel azonos korú (jellemzően 25 év az átlag életkor a posztokon), Dánia pedig az öregekkel (30 év feletti az átlag életkor minden poszton).

A két nemzet stratégiája viszont ezen túl már eltér. A dánok egyértelműen az áttörésekre és a 6 méteres lövésekre helyezték át a súlyt, jelentősen csökkentve a távoli lövéseiket és a szélső próbálkozásokat (a két legkisebb hatékonyságú lövéstípust). Bár a norvégok lefutásai életveszélyesek, sokkal-sokkal jobbak, mint a dánok e tekintetben, vagy bármelyik másik csapat teljesítményénél a mezőnyben, viszont utána megáll azonban a tudomány: többnyire távoli lövéseket engednek el. Az európai mezőnyben szinte egyedül a norvégoknál nőtt a 9 méteres lövések relatív aránya. Ezt a mutatót azonban egyelőre bőven kompenzálja a lefutások sikeressége. Nem véletlenül mondta a magyar kapitány a norvég meccs előtt, hogy "ha meg tudjuk állítani őket", akkor már meg tudjuk oldani a feladatot... Nem tudtuk megállítani őket.

A dán-norvég védekezés is teljesen átalakult. A két skandináv csapat mellett a németek is a lefutások megakadályozására törekszenek, a legjobb mutatói a norvég (6%), a dán, a német, a francia és a spanyol csapatnak van. (A magyarok is előkelő helyen állnak, nem temetnénk a csapatot). Ugyanakkor az ellenfeleket emellett a távoli lövésekre szorítják ki. A legjobbak ebben a franciák (49%-a a kapott lövéseknek távolról érkezik), utánuk a németek (44,2%), a dánok (40,5%) és a norvégok következnek (40,1%). A norvégok emellett a szélső játékot zárják ki, míg a dánok főleg az áttöréseket. Érdekesség kedvéért a németek a 6 méteres lövések ellen védekeznek még leginkább, azaz ők összességében az EB-győztes spanyolok játékának tökéletes ellenszerét találták meg.

Álljunk meg most ismét a norvégoknál egy pillanatra. Említettük, hogy a norvég csapat a magasság tekintetében és a korválasztás tekintetében is szembe megy a többi csapattal. Magas nemzet létére távolról sem (olyan) magas játékosokkal játszik. Szélsőik a nemzeti átlagos férfimagasság alattiak - ilyen játékosa a magyar csapatnak nincs is -, de a norvég csapat csak pár tagja 195cm feletti. A hasonlóan magas nemzeteknél, így a dánoknál és németeknél is alacsonyabbak a játékosaik. Összehasonlításul a magyar csapat egyetlen(!) átlövője, aki nem éri el a 195 cm magasságot (sőt a 2 métert) az Balogh Zsolt. Koreloszlás szempontjából is  a legtöbb csapatnál a szélsők a legfiatalabbak - akik tudnak gyorsabban futni -, miközben a norvégoknál a beállósok mellett ezen a poszton van a legtöbb "öreg" játékos a maguk 30 évével. A fő fegyverük a lefutás, és az abból való gólszerzés, ami kifejezetten a szélsőjátékosok feladata szokott lenni, ahogy a alacsonyabb és fiatalabb játékosok szerepe is a szélsőket jellemzi a kézilabda csapatokban. Nehéz nem arra gondolni, hogy olyan, mintha öt szélsővel és egy beállóssal támadnának.

A taktikák matematikai háttere

Tegyük fel, hogy egy mérkőzésen mindkét csapatnak egyenlő számú támadása van. Valójában +/-2 lehet, de ettől tekintsünk el. Tegyük fel továbbá, hogy mindkét csapat nagyjából azonos arányban fejezi be a támadásait lövéssel - azaz nincsenek az egyoldalú bírói ítéletek, nincs kóros labdaeladási, focizási vagy belemenési hajlandóság egyik csapatban sem. 60 perc alatt mondjuk minden csapatnak van 60-60 támadási lehetősége. Hogy a lövések hatékonyságát is mérjük, legyen mondjuk a 2019. évi VB lövési hatékonysága az irányadó homogén csapatokat feltételezve (amely amúgy sosem igaz).

A táblázatban levő csapatoknál az egyes lövési kategóriákra meghatározott célértékek szerepelnek, amelyeket teljesíteni szeretnénk a csapatunkkal. A dobástípusok alatt a vébére jellemző dobási hatékonyság látható - ez elvben azért csapatonként eltér, így nyilván a stratégia a csapat sajátosságaira illik, hogy épüljön. Itt most homogén csapatokkal dolgozunk az egyszerűség kedvéért.

Az A jelű csapat a dobások egy adott százalékát akarja reális módon elérni. Jól látható, hogy a várható góljai száma viszonylag alacsony, mindenki más veri egy góllal. A taktika alapján 2 góllal kap ki a B csapattól várhatóértékben, de legalább 1 góllal mindenkitől. A B csapat nagyon versenyképes stratégiát követ, mindenki másnál jobban teljesít. A D csapat ettől egy kicsit elmarad, az áttörésekben jeleskedve a B csapathoz képest. A C csapat pedig versenyképesen tudna beszállni egy D csapattal szembeni játékba, függetlenül attól, hogy a lefutásainak száma nem túl magas a D csapathoz képest.

Az A jelű csapat a magyar, a B a spanyol, a D a dán válogatottnak felel meg a vébé csoportkörének mutatói alapján. A C csapat pedig az az ideális csapat, amely a magyar csapatból válhatna egy kisebb stratégiai váltással - nem túlerőltetve az átlövői posztot, de figyelembe véve, hogy nem a mozgékonysága a csapat legerősebb jellemzője. A taktikákat illetően - nyomatékosan jelezve, hogy homogén csapatokat feltételezve - a spanyolok mellett az argentin, a tunéziai és a svéd csapat taktikája volt kiválónak mondható a VB-n lényegében 37 gólos várhatóértékkel bírtak. A "legrosszabb" stratégia a braziloké, az osztrákoké volt, 34 gólos várhatóértékkel. A magyar csapaté 18. helyen van a 24 fős mezőnyben.

 Az adatokról

Az elemzéshez az 2019. évi világbajnokság hivatalos adatait vettük alapul, és mivel a sportág döntően európai, így összevetettük az adatokat 2018. januári Európa-bajnokság hivatalos statisztikáival is. A hivatalos statisztika hasznos, de erősen problémás sok esetben - igaz, nem a kiállítások, lövések, gólok számát illetően. Az EB és a VB módszertanilag például különbözik, vannak olyan kategóriák (pl. a gyors középkezdés), amely csak az egyik helyen szerepel. A lefutás (fast break) és az áttörés (break through) megítélése, értelmezése is változik a mi tapasztalataink szerint. Emellett vannak fontos mutatók, amelyek nem szerepelnek a statisztikákban (pl. a lövéssel nem záródó akciók száma, cserék / akció), illetve a mindenki számára egyértelműen látható adatokat (gól, kiállítás, sárga lap) leszámítva vannak pontatlanságok is, amelyek itt elhanyagolhatóak.

Magyarországot a Nemzetek Ligája alapján besorolták a 2020-as Európa-bajnokságra, és mint az közismert, Horvátország, Wales, Szlovákia és Azerbajdzsán mellett kell kijutni majd a kontinensbajnokságra. A cikkel sokat vártunk, szerettük volna, ha a sportszakma elmondja a véleményét, és csak azután néznénk meg, hogy matematikailag, adatelemzői szemmel hogy látjuk az esélyeinket. Nem akarunk és nem is akartunk senki pártjára állni, mi csak a számokat nézzük meg, a hideg tényekre hagyatkozunk. A továbbiakban tehát a legvalószínűbb eseményekre adunk becsléseket, előrejelzést, de a labda gömbölyű, bármi megtörténhet ettől függetlenül is.

A modell matematikai alapjai

Aki a matematikában és a becslés korlátait illetően nem akar elmélyedni bátra ugorja át a következő szakaszt.

Az esélyek latolgatásához visszanyúlunk a korábbi értékelési modellünkhöz, az Élő-pontszám számításához, amelyet jól alkalmazhatónak tartunk a válogatott esélyeit illetően, ha eredetileg nem is erre találta ki Élő Árpád matematikus. Mindenesetre jobban működik még a fogadási valószínűségeknél is, meglepően jól becsli hosszú távon az eredményeket még akkor is, ha nyilván a jövő nincs előre megírva. Mi is ez az Élő-pontszám!? Az eredeti cél egy játékos, Élő Árpád esetében egy sakkjátékos játékerejének a becslése. Ha a játékos erejét pontosan becsüljük, akkor például egy tornán a játékos által elért pontok nagyjából, kerekítési hibáktól eltekintve meg fognak egyezni a játékosok végső pontszámával. Pontosabban, ha a becslés pontos, akkor az összes játékos által elérhető pontszám és a becsült pontszámok közötti különbség a lehető legkisebb.

Mivel az élet változó, így világos, hogy egy-egy mérkőzés kimenetele egyéni helyzetektől függ.Van amikor valaki átlagon felül, és van amikor a saját átlaga alatt teljesít, de azért azt is érezzük, hogy a "szokásos" teljesítményétől távolodva azért az ilyen jellegű események valószínűsége kicsi. Például a magyar válogatott néha világbajnokverő formában van, de ez meglehetősen ritka. Hasonlóan a másik véglet is. Ha a teljesítményi szinteket egy számegyenesen ábrázolnánk, és megnéznénk egy csapatra, hogy hányszor fordul elő, az adott teljesítmény, akkor ezek a kis kockát egy lankás domb mintáját adnák, ahol a dombtető a "szokásos" teljesítménynél található.

1. ábra Teljesítményeloszlás valószínűsége ún. Gauss-görbékkel

Mi történik egy mérkőzésen? Mindkét sportoló, a mi esetünkben csapat teljesítménye egy-egy lankás dombot, Gauss-görbét jelent, minél jobb valaki, annál inkább a számegyenes magasabb felén található a dombjának közepe - az 1. ábrán annál inkább jobbra található. A domb, csak ismétlésül, az adott játékos vagy csapat önmagához képesti teljesítményét mutatja. Az eredmény kimenetele szempontjából a két domb azért fontos, mert ahol az egyik domb görbéje a másik görbe felett halad el, ott az egyik domb által reprezentált játékos/csapat győzelme várható (lásd 1. ábra kék színe), míg fordítva a másik sportolóé/csapaté (lásd piros szín a Gauss-görbék ábráján). Ahol a görbék metszik egymást, illetve ahol egyik sem halad a másik felett, ott a döntetlenek esélye a legnagyobb (1. ábra szürke rész). Tehát még egyszer, ha a jobb játékos vagy csapat (az 1. ábrán a jobbra levő görbével reprezentáltuk) rosszul teljesít, akkor a másik játékos, vagy csapat legyőzheti - és ez valóban összhangban van a valósággal.

A csapatok elvárásai

A fentiek alapján látható, hogy a magyar csapat az Élő-pontok alapján még a legjobb esetben is csak közelíti Wales és a Szlovákia válogatottjának a szintjét, bár nem reménytelen a párharcok kimenetele, szoros csata várható. Hozzá kell azonban tenni, hogy a horvát és az azeri csapat is a teljesítménye csúcsán van, ami persze nem zárja ki a további emelkedést. Ezzel ellentétben a magyar csapat pedig a teljesítménye aljának közelében található jelenleg, igaz, emelkedő pályán. Az elvárásokban a magyar csapat körüli bizonytalanság nagyon érezhető, így a legtöbb csapattal ellentétben nem néhány tizednyi, hanem két pontnyi különbség is látható. Ez a Leekens-éra hozadéka.

Mi látható még a matematikai valószínűségek alapján:

• Azerbajdzsánnak nagyobb esélye van legyőzni a magyar csapatot, mint a magyarnak a horvátokat.
• Horvátország ellen a magyar csapat két mérkőzésre vett elvárása matematikailag: 1 pont. Bár szurkolóként ezzel mi elégedettek lennék, azért az a valószínűbb, hogy ezt az elvárást nem fogjuk teljesíteni.
• Azerbajdzsánnal szemben: 4,66-5,2, azaz a jelenlegi eseményeket jól tükröző módon egy győzelem és egy döntetlen is kilátásban van, ha a Leekens-éra folytatódik. Egyébként a két győzelemmel itt az elvárások fölé kerülhetünk.
• Wales és Magyarország között sem kicsi a különbség. Wales saját pályáján 2,4 pontos elvárással bír, azaz jelentősen nagyobb az esélye a győzelemnek, mint a döntetlennek, legfeljebb 1 pontra lehetünk esélyesek. Wales ellen kb. 1,8-2,2 pont lesz a magyar csapat elvárása a két a mérkőzésre vetítve. Ezt teljesíteni sem lesz könnyű.
• Szlovákia esetében, ha a magyar csapat jól, a szlovák pedig átlagon alul teljesít, akkor hazai pályáján nagyobb esélye van a győzelemnek, és van remény az 1 pontra. A két mérkőzésre vett elvárása a magyar válogatottnak: 2-2,4 pont.

Az optimista kép alapján egyedül Horvátországtól kapunk ki, az azeri csapatot kétszer legyőzve, Wales és a Szlovákia ellen döntetlenekkel 11 pontot gyűjtünk. Ennél többre akkor lehetünk képesek, ha sikerülne Wales és/vagy Szlovákia csapatát is legalább egyszer megverni. Ebben az esetben a magyar válogatott teljesítménye Élő-pontszámban elérné az 1750-es szintet, és bár a legutóbbi Európa-bajnokságon ekkora játékerőt képviselt már egyszer a magyar csapat (1748 volt akkor a legmagasabb értéke), az ilyen látványos fejlődés ránk nem jellemző. 1991 óta nem voltunk olyan magasan jegyezve, a legutóbbi Európa-bajnokságon, ami nem egy generációt jelent a sportban. Tegyük hozzá, a következő generáció sem az ígéretek hordozója még jelenleg. És összehasonlításképpen, hogy milyen színvonalat képvisel az 1750-es szint, érdemes tudni, milyen nemzetek csapatai szerepelnek itt:

• Ukrajna (1772)
• Ausztria (1765)
• Wales (1760)
• Románia (1753)
• Oroszország (1753)
• Lengyelország (1752)
• Szlovákia (1748)

Mit várunk?

A magunk részéről, ahogy a besorolásból is látható, a 4. helyet tartjuk esélyesnek a magyar válogatott számára. Ha valamilyen oknál fogva Wales vagy Szlovákia jelentősen alul teljesít, akkor a harmadik hely is megszerezhető. Ugyanakkor kisebb csoda lenne, bámulatos és megsüvegelendő edzői kvalitást jelezne, ha a csapat a második helyre futna be, hiszen akkor egy nagyon elit európai csoportba léphetne be a magyar csapat, több, mint 10 hellyel javítva jelenlegi pozícióját az európai mezőnyben. Természetesen mégis ennek fogunk szurkolni, de ennek az esélye minimális, fogadóirodásan 8:1-es. Ha bejön, az viszont nagy pénzt fizet. Több értelemben is.