Rendszeresen kérdezik tőlem itthon és olykor külföldön is, hogy a sportadat-elemzés kiöli-e a játékot a sportágakból vagy nem teszi-e a sportágakban versenyzőket mechanikus, robotszerű lényekké. Változik-e egyáltalán a verseny az adatelemzéstől? Bár a kérdés mindig meglep a maga módján, hiszen nem gondolom, hogy egy új látásmód a gondolkodásunkon kívül bármit is változna, de a legutóbbi, hosszabb előadásom után rájöttem, hogy többet érdemel ennél a kérdés, semmint lezárjuk egy igen/nem válasszal.

Mindenekelőtt tény, hogy a sportágak gyökeresen megváltoztak az elmúlt 20 évben, számos okból kifolyólag, itt csak párat emelnénk ki:

• rengeteg új tévéadó jött létre, amelyeknek következtében a sportot mint szórakoztatási formává alakították a korábbi "baráti" versengés, a helyszínen levő gladiátorok küzdelme helyett; sokszor a sportágnak a képernyőidőért - és az ezzel járó bevételért - való versengésben akár drasztikusan is módosítania kellett a szabályrendszerét, hogy közvetíthetőbb legyen
• a megnövekedett képernyőidő következtében nagyon sok emberhez eljutott a sport, a sportesemények közvetlen élvezetének lehetősége, és bár ez arányosan megnövelte a sportágakba áramló pénzmennyiséget is, a közvetlen fogyasztók, a jegyet váltott nézők kiszolgálására látványosabb produkciót, gyorsabb, ügyes atlétákat, nagyobb versenyt, vagy jobb kiegészítőelemeket kellett bevinni a nézőszám megtartása érdekében
• a sportágak szervezeti önmagukban is sok esetben piaci termékként jelen voltak a mindennapokban, amellyel való gazdálkodás az Internet elterjedésével és a növekvő pénzmennyiséggel együtt modern üzletpolitikát, marketinget és vállalati gondolkodást is megkövetelt, ami maga után vonta az üzleti és stratégia gondolkodást támogató elemzések és mérések megjelenését.
• a sport a maga bevételeivel, presztízsével az orvostudományi és rehabilitációs, a pszichológiai, neveléselméleti, gyógyszerkutatási, a technológiai, és technikai fejlesztések zászlóshajójává is vált, hiszen a sportolók mindennapi tevékenysége, illetve a sportolók és az edzők együttműködése keresztül gyakorlatilag egy élő laborban tesztelhetik a kutatók az újabb elméleteket, a technikai fejlesztéseket, adalékanyagokat, teljesítményfokozó szereket, bár ez utóbbi azért elviekben tiltott; okkal. A siker, amiért mindenki dolgozik ráadásul látványos, eladható, és ami a legfontosabb: olcsóbb más tesztcsoportokhoz képest. 

Összességében pedig ezzel eljutottuk ahhoz a sportadat-elemzéshez, amelyet ma ismerünk. A fejlesztések mára lehetővé teszik, hogy ne csak csapat szinten, nagy vonalakban vizsgáljuk a dolgokat, hanem személyre szabottan, lényegében minden ma ismert lényegesen ponton és szinte tetszőleges, az adott célnak megfelelő pontossággal. Így képet kapunk arról, hogy az izomzat hogyan működik és fejlődik, mi okoz sérülést, hogyan lehet csökkenteni egy terápia idejét, vagy eljuttatni nagy valószínűséggel egy sportolót egy csúcsteljesítmény elérésére.  Puskásék esetében csak a gólok számára, "helyzetekre" emlékezünk, milyen cselt és hányszor mutatott be, hogyan kezelte a labdát stb. Tehát korábban is volt adat és volt adatelemzés is, ez nem mai találmány. Csak az adatok mennyisége, minősége és a feldolgozás mértéke változott robbanásszerűen.

Például, a tévék a nézőkért vívott harcban a látványosabb mutatványokat, az emberléptékűséget, a közelképet, a szívmonitort, de elsődlegesen a  drámát vágyták, amelyet számos technológiai fejlesztés ki is szolgál. Amikor a Formula-1, a Nascar versenyeit nézzük, akkor a közvetítés jelentős részében ezek az adatok, az érzékelőkből jövő jelek, a monitorok folyamatosan jelen vannak a képernyő kiemelt részén, legyen az időmérés, távolság, váltás, belső kameranézet, taktika, előrejelzés, vagy pusztán annak a kijelzése, hogy ki hol tart a pályán. Persze, az NFL, az NHL, vagy a labdarúgás közvetítése sem marad ettől jelentősen le. A jobb közvetíthetőségért, a nagyobb dráma és hatás eléréséért cserébe a sportágak átalakultak, sisakkamerák, nyomásmérők, szívmonitorok, mozgásérzékelők, nyomkövetők kerülnek a pályára, amelyek korábban nem voltak jelen.

A technológiai fejlesztés nem kerülte el a sporttudományt, a modern sportszervezés és -vezetés területeit sem, bár nem lehet mondani, hogy száguldó gyorsvonatként tört be a sportágak életébe. A legfejlettebb elemzéssel a lósport és a baseball rendelkezett mindig is. Az első igazán mélyre ható elemzéseket az 1971-től kezdték el kiadni, a valódi áttörést csak a 1997-2002-es időszak hozott - egyetemi képzés szintjére került a jelöléstechnikán alapuló statisztikus sportadat-elemzés, illetve az Oakland A's sikere (lásd Moneyball c. film) mutatta, hogy a változás megindult. Az úszásban a cápa ruha, a kajak-kenuban az új, kompozit lapátok, a kerékpársportban a sisak, a kerék aerodinamikai fejlesztései csupán az anyagtechnika és az eszközök fejlődését mutathatták. De Sievinen Darnyi Tamás ellen már mozgáselemzéssel és -optimalizálással készült. Bár sikertelenül, de a különbség látványosan csökkent, és számos tanulsággal szolgált. Az úszástechnika - és nem az eszközök - igazi forradalma egy sor új úszóklasszist eredményezett a világnak, a világcsúcsok, még a cáparuhával úszott "galaktikus csúcsok" is sorra dőlnek meg, egyre rövidebb idő alatt; a fejlődés egyelőre töretlen.

Az elemző megfigyeléseknek köszönhetően tudjuk, hogy ki a túlterhelt, vagy aluledzett, a sérülésre fogékony sportoló, akit nem szabad a pályára küldeni. A Premier League esetében 2014-ről 2016-ra 16%-kal esett a kritikus, 14 napot meghaladó sérülések száma (542-ről 456-ra). 2017-re ez ugyan ismét nagyot nőtt (514-re), de lényeges romlás oka a Sunderland, a Crystal Palace, a Watford és a West Ham drámai visszaesésének köszönhető ezen a téren, a többi csapat évi 20-25 sérüléssel igyekszik lehozni az idényt. A sérülések megértésében nagy szerepet játszanak a gyors vértesztek, sok esetben a szívműködés folyamatos figyelése, de főleg a regeneráció és az alvás minőségének nyomkövetése. Erre nem jöttünk volna rá, ha nem követjük az élsportolók mindennapjait a nap  szinte mind a 24 órájában.

A taktikai vagy mentális fejlesztésekben és a versenyzők ideális stratégiájának megválasztásában is segíthet az adatelemzés. A vízilabda vagy a kosárlabda látványos változása annak is köszönhető, hogy megértettük a játék stratégiai jelentőségű elemeit, a párharcokat eldöntő tényezőit. Igen, ma kevésbé egyéni zsenialitással, karakterrel rendelkező gladiátorok és bajvívók, mint csúcsra járatott elitosztagosok vannak a sorban - óriási tisztelet a kivételeknek -, és bár az egyéni zsenialitást sosem győzi le a csúcstechnológia, de az utóbbi nélkül az előbbi sem érhet ma már sikereket. A csúcsra járatott sportolók szorongatják a legjobbakat is, és minden megingást, egyéni hiányosságot ki is használnak, könyörtelenül.

Összességében a sport megváltozott, sokrétűbb és összetettebb lett mint korábban. Bár nem vitatva, hogy a sportadat-elemzés a sportolók életét és a sportszerető nézők, televíziók életét jelentősen megváltoztatja, de ez alapvetően nem a sportág megváltoztatása, kizárólag mélyebb megértése egy sportági szabályok adta helyzetnek, problémának. Ha úgy tetszik, kutatás.

Robotszerűvé teszi az adatelemzés a sportolókat? Biztosan nem jobban, mint bármilyen más szakma (lásd pl. magát az adatelemzést) - hiszen minden rutinná válik egyszer, ami akár unalmas is lehet. A csapat, az önmegismerés, a saját és mások korlátainak, egyéni sajátosságainak, jelenségeinek megismerése, a valódi eredmények és kudarcok napi szintű megélése. Mi lehetne kevésbé robotszerű egy sportoló számára, mint saját maga képességeinek és határainak feltárása, kitolása, önmaga ideáljának megtalálása: az egyéniség diadala? A sportadat-elemzés egy stratégiai játék a játékban. Egy újabb szint, egy újabb réteg. Ha ilyen értelemben változtat a sportágakon, akkor ezt elfogadom.

Holnap lesz az MLSZ értékelő ülése a magyar labdarúgó válogatott jelenéről és jövőjéről, de főleg a szövetségi kapitány eddigi tevékenységéről. Az elért eredményességet kizárólag sportadat-elemzői szemmel, objektív teljesítményértékelés alapján mutatjuk be a következőkben.

Az értékeléseknek sokféle pontja, néző- és szempontja lehet. Most kizárólag a statisztikára, azon belül is a leginkább a várhatóérték-számításra hagyatkozunk, mert sportadat-elemzőként csak ez lehet az objektív mérce. Bár őszintén szólva igazából azért ezt választottuk, mert teljesen hülyék laikusok vagyunk a sportágak szakmai problémáit illetően, miközben a sportágak matematikai modelljét, rejtett sajátosságait nagyon is jól ismerjük. A teljesítményértékelést pedig a magyar származású statisztikus, Élő Árpád nyomdokain haladva mutatjuk be.

Válogatott eredményessége

A válogatott erősségét sokan a FIFA-rangsor alapján ítélik meg, de ez elég messze szokott állni a valóságtól (pl. Oroszország rosszabb csapat lenne most a mieinknél?). A valószínűségszámításon alapuló ún. Élő-pontszámítás matematikailag egzakt, az e-sportban, a legtöbb online játékban, sakkban, és általában a versengéses feladatokban kipróbált modell, egészen pontosan közelíti, hogy mennyi pontot fog várhatóan szerezni egy-egy csapat/játékos egy találkozón a múltbéli események figyelembe vételével. Ez azt jelenti, hogy ha kizárjuk az emberi tényezőket, vagy úgy tekintünk rá, hogy kinek-kinek van jó és rossz napja is, senki nem csal (pl. a bíró egyformán téved mindenkinek), akkor megjósolhatjuk elég jó pontossággal, hogy sok mérkőzésen az adott játékos vagy csapat mekkora pontszámmennyiséget fog elérni. Aki elmélyedne még a matematikai a részletekben, annak a végén van egy kisokos, rövid ismertető a logikáról. Most mondjuk csak annyit, hogy minden csapatnak van egy játékereje, ezt jellemzi az Élő-pontszám, amely alapján egy pontszerzési, egy eredményelvárás megfogalmazható.

Őrültek azonban nem vagyunk, tudjuk, hogy emberi tényező márpedig van. Mivel a matematika szikla szilárd, és sok megfigyelés esetén igen pontos tud lenni, így a valóság és a becsült előrejelzések közötti eltérések valójában az emberi tényező mérésére felhasználható. Az emberi tényezőt pontosan az Élő-pontváltozáson keresztül nagyon is jól tudjuk mérni, feltéve, hogy abban van valamiféle szabályszerűség.

Nézzük a válogatott Élő-pontjait, amelyet a nemzetközi statisztikákkal foglalkozó Eloratings.net oldalról gyűjtöttünk össze. Az élőpontok és a sorsolás alapján kiszámítottuk, hogy a 2016. szeptemberi állapotok szerint a magyar csapatnak milyen pontszerzési elvárása volt (táblázat baloldalán látható).

Magyarország legutóbbi kvalifikáción messze felülmúlta saját magát, hiszen 1616 pontról indult, majd 2016. őszére 1684-tel kezdte meg a sorozatot. A matematikai értelemben vett elvárása kb. 23 pont volt. OK, figyelembe kellene venni még azt is, hogy a válogatott meghatározói játékosai "elballagtak", így egy másik csapat játszott, mint amely elérte az 1684-es szintet. Erre szolgál az utólagos elemzés, amelyben azt nézzük meg, hogy ha a mérkőzéseket 2017. októberétől 2016. szeptemberéig időben visszafelé játszanánk (azaz a meglévő játékosállomány erősségéhez mérten értékelnénk a múltat), akkor milyen pontelvárás jönne ki (táblázat jobb oldala). Az eredmény nem (túl) meglepő: az így megállapított 19-20 pont is igen-igen messze áll a szerzett 13 ponttól.

A 23 és a 19 pont közötti 4 pont különbséget indokolhatja a meghatározó játékosok hiánya, azaz ezek az elköszönő játékosok ténylegesen ennyi pontot jelentenek a magyar válogatottnak. A 13 és 19 pont közötti különbség viszont kapitányi kérdés. Józan ésszel, persze, a szurkolók is erre jutottak, hiszen Andorra és Feröer ellen elhullajtott 5 pont után a 18 pont önmagában is kézzel fogható realitás. Azért használjuk a "realitás" szót, mert ha azt mondjuk, hogy Svájc és Portugália más szintet képvisel (és ez igaz, az ő elvárásuk Magyarországgal szemben 5,42, illetve 4,86 pont a 6 megszerezhető pontból), akkor lássuk azt is, hogy statisztikai alapon ez a különbség Magyarország és a többi, nem kiemelt csapat esetében majdnem ugyanekkora, ha nem nagyobb (elvárasaink - Feröer ellen: 5,27 pont, Andorra ellen: 5,86 pont, Lettország ellen: 4,78).

Régen minden jobb volt?

Sok bejegyzés történt az elmúlt egy hétben arra vonatkozóan is, hogy bezzeg a magyar edzők, Dárdai, Egervári azért mégiscsak jobb volt. Nézzük az elmúlt 20 év eredményeit, hogy ez mennyire támasztható alá.

20 éves távlatban fontos kiemelni, hogy a magyar labdarúgás stagnál, hiszen egy rövid, a 2010-2016 időszakot leszámítva a magyar labdarúgás játékereje az 1550-1600-as zónában mozgott. 2010-2016 között előbb 1650-es, majd az EB-vel az 1700-as szintekre léptünk igen rövid ideig, és most innen tértünk vissza a korábbi 1600 alatti zónába 2017. októberére. A 2010-ben indult 6 éves ciklus tulajdonképpen egy generáció fel- és kifutása, ezt látjuk a számokban. A csapat erőn felül az Erwin Koeman időszakban teljesített, azaz az utólagos elemzéshez képest is jelentős mennyiségű pontot a holland szakemberrel ért el a gárda, és Egervári Sándor esetében ez a folyamatot tovább érlelődött, stabilizálódott.

Az is látszik a táblázatból, hogy az előzetes elvárások alapján a hazai mesterek eredményessége Egervári Sándor és Dárdai Pál időszakát leszámítva folyamatosan romló tendenciát mutat, Bicskei, Gellei, Bozsik, Várhidi, Pintér egyaránt elmarad az előzetes várakozásoktól. Az adatsor trendszerűsége fel kell, hogy hívja a figyelmet, hogy a válogatott nemzetközi mérkőzésein a magyar csapat (beleértve az edzőket, gyúrókat stb.) a labdarúgás világából valamit nem pontosan vagy nem helyesen értékelt, illetve kezelt a helyén. Vélhetően - de nem egyértelműen - a problémát taktikai oldalon kellene keresni, mert a játékerő lényegesen nem változik. Külföldi edzők esetében az elvárásokkal összhangban tartani a csapatot és/vagy továbblépni is volt mód. Ebből a sorból azonban ki kell venni Bernd Storckot, mert az elmúlt 20 év legnagyobb szakadéka keletkezett az előzetes/utólagos elvárások és az elért eredmények között is.

Kapcsolódás mások megállapításaihoz

• A magyar csapat ennyire kevés pontot nem szerzett selejtezőkön az utóbbi időben: igaz, de almát körtével hasonlítani nem nagyon lehet, hiszen teljesen más játékerejű ellenfelek vannak a csoportokban. Sőt, 2008-as EB-re 7 csapatos csoportban voltunk, eleve +6 ponttal több volt szerezhető. Az előzetes elvárás 23 pont lett volna a mostani szakaszban, de legalább 19 pont, ettől viszont messze elmaradt a csapat.
• Nemzetközi gyakorlat hiánya okozza a problémát a válogatottnál. Tény, hogy maga a jelenség probléma, de a csapat eredményessége, jósága, játékereje ezzel nem áll kapcsolatban, így ez önmagában nem okolható. Az utóbbi években külföldről hazacsábított magyar labdarúgók bár a magyar bajnokságban játszanak, de ez önmagában nem elegendő érv, hiszen például cserébe társul hozzá összeszokottság, jobb rálátás van a játékosokra. Ez a csapat van olyan jó, mint az 1992-es Détári, Kovács Kálmán, Sallói, Kiprich jelezte csapat, ha az Élő-pontszámokat nézzük. Az 1992-es válogatott nemzetközi szinten is jegyzett játékosokból állt, de az a csapat ugyanúgy kikapott az akkor Andorra szintű Izlandtól a Népstadionban 2-1-re.
• A magyar labdarúgás stagnál. A mai válogatott egyáltalán nem rosszabb, mint az elmúlt 20-30 év csapatai, legalábbis a játékerejét tekintve. Pont ugyanolyan. Ez egyfelől biztató abban az értelemben, hogy a labdarúgás újratermelési képessége megvan, és szörnyű hír, mert fejlődés nincs.
• Kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci. Ez tényszerűen nem igaz a labdarúgásban: az eredmény nem pénzfüggő, sok pénzt is el lehet szórni kis hatékonysággal (pl. Anglia, Svédország, Oroszország, Norvégia, Ciprus, Hollandia), és kevés pénzt is jól lehet hasznosítani (pl. Izland, Bosznia-Hercegovina, Finnország, Észak-Írország, Szlovákia, Horvátország, Szerbia). A valódi kérdés inkább az, hogy az elérhető pénz az eredményességtől függ-e. Úgy tűnik, hogy a sikeres országokban a válasz igen, a nem sikeres pályán mozgó országokra pedig ez döntően nem jellemző. Magyarország megítélését az Olvasóra bízom.

Rövid matematikai háttér

Tegyük fel, hogy van két csapat, Csapat1 és Csapat2, akkor kiindulási állapotban nagyjából azonos valószínűséggel fog az egyik és a másik csapat nyerni. Ha a labdarúgásban 2 pontot osztanának szét, akkor kiindulási feltételezés szerint a csapatok 1-1 ponttal kellene gazdagodjanak. Ha a Csapat1 több pontot gyűjt 1-nél, akkor logikusan a Csapat2 kevesebbet fog. Módosítjuk a két csapat játékerejét a szerzett és az elvárt pontok közötti különbségének arányában; azaz Csapat2 kevesebbet Csapat1 pedig többet ér a kiindulási állapotnál. Az új összecsapásnál már például lehet 1,2 és 0,8 az elvárható pontok száma, stb. A lóverseny hendikep rendszeréhez hasonlóan addig módosítjuk "ügyesen" a súlyokat, amíg a ténylegesen szerzett és játékerő alapú becsült várhatóértékek egyensúlyba nem kerülnek. A lóversenynél ez azt jelenti, hogy lényegében egyforma eséllyel indulnak a különböző sebességű lovak. Az így számított egyensúlyi játékerő határozza meg a csapat játékerejét.

A játékerő változatlan közegben állandó és egy konkrét érték felé halad. A valóságban azonban minden változik, a játékosok, a játékosok jellemzői, az edzők, a taktika stb. Ha feltételezzük, hogy van egy időszakra jellemző játékerő / játéktudás (játékosé + szakmai stábé együttesen), akkor a tapasztalt és a számított pontok közötti eltérések pont a kilengések okaira is rávilágíthatnak. Ezek egy része természetes, véletlenszerű kilengés (pl. részpontok nem kaphatóak, így mindenképpen lesz eltérés a várt és tapasztalt pontok között), de egy részében lehet benne valamiféle rendezettség, trendszerűség, amely a probléma forrását mutatja. A sportadatelemzők a teljesítményértékeléskor ezeket a trendszerűségeket keresik, és ha matematikailag igazolhatóan jelen vannak, akkor ezeket tárják fel különféle matematikai eszközökkel.

Mindenki gyanút fog akkor, amikor vásárlói döntő többsége azonos nemű, vagy amikor ügyfelei gyanúsan sokszor születnek január 1-én. Nem lehetetlen, sőt, van amikor teljesen érthető, hogy így legyen, például, ha kizárólag nőknek szóló terméket árulunk. Általános esetben viszont eléggé valószínűtlen, hogy így legyen, ezért hibára gyanakszunk. Így jártunk mi is, amikor vizsgálni kezdtük a magyar professzionális és utánpótláskorú labdarúgók adatlapját sportadatelemzői szemmel.

Mindenekelőtt tudni kell, hogy Magyarországon nagyjából hasonló arányban születnek az emberek különböző hónapokban. A "legerősebb" hónapok a gyermekáldásban a július, augusztus, szeptember, október és január. Azaz 4 hónap ebből az év második felében van, aminek köszönhetően az év első 6 hónapjában az újszülöttek "csak" 48,4% születik, de némi jóindulattal az újszülöttek fele. Amikor az andorrai vereséget követően a játékosadatlapokat és statisztikákat tanulmányoztuk, feltűnt valami furcsaság a magyar válogatott keretében. A legalább egy válogatottsággal rendelkező, keretben lévő játékosok 63%-a született az év első felében. Ráadásul januártól júniusig nagyjából egyenletes az eloszlás, de utána erősen megcsappan a létszám. Tehetségtelen lenne az, aki július 1. után született – tisztelet a kivételnek?!

Az MLSZ adatbankban az utánpótláskorú gyermekek adatlapjai elérhetőek, kutathatóak. Megnéztük az U17, U16, U15, és U14 – azaz általában a TAO-korosztályok országos I. osztályú bajnokságokban szereplő csapatok koreloszlását hónapok szerinti bontásban. Az U17 esetében a jelenség ugyanúgy jelen van, nem csak a válogatottban. Van olyan csapat, ahol a játékosok több, mint 80%-a az év első 6 hónapjában született, sőt van ahol a csapat fele, kétharmada egyenesen az első három hónapban.

A részeredmények közlése nélkül jelezzük, hogy az U16, U15, és U14 I. osztályú bajnokságaiban a jelenség ugyanúgy megfigyelhető – kivétel nélkül. Nem egyedi eset tehát a legjobbak között ez az aránytalanság. Tegyük rögtön hozzá, hogy a sportadatelemzők világában nem ismeretlen a megfigyelt jelenség. Nem az az újdonság, hogy a jelenség fennáll, hanem az, hogy még mindig fennáll. A nemzetközi szakirodalomban több, mint 20 éve már publikáltak cikkeket a témában, különösen a labdarúgásra vonatkozóan, ezért is meglepő, hogy az utánpótlás-nevelésünkben nem történt azóta változás.

Hogyan választ egy edző tehetséget?

Értsük meg a jelenség természetét! A szakedzőknek nagyon-nagyon jó szemük van ahhoz, hogy kiválasszák a tömegből a jelentősen jobban mozgó vagy viselkedő játékosokat. Kevésbé vagyunk azonban érzékenyek a változásra és általában a lassú fejlődések érzékelésére, ebből adódóan pedig a csalhatatlan érzék nem feltétlenül tévedhetetlen. A dolog megértéséhez lássunk egy szituációt. Egy edző nem tud korlátlan számú gyerekkel foglalkozni, mivel az edzések akkor nem elég hatékonyak, válogatni kell a sportolók közöttük. Hogyan döntsük el, hogy kit emeljünk ki? Tegyük fel, hogy jön két azonos korosztályú, mondjuk két 10 éves játékos egy edzésre, és el kell döntenem, hogy melyik a jobb játékos. Ha egy korszerű eszközökkel nem rendelkező edző vagyok (és ez elég tipikus), akkor futtatom őket, látom labdával rohangálni, és döntök valamelyik mellett a mozgásuk, hozzáállásuk alapján. Az esetek túlnyomó többségében az edző a ténylegesen jobbat választja. De mi is történt a kiválasztás során?

A jobb játékosunk az egyszerűség kedvéért januári születési, a kevésbé jó decemberi. Ugyanaz a korosztály. Jellemzően nem teszünk különbséget kor alapján a két ugyanolyan korosztályba tartozó játékos között, pont úgy, ahogy az iskolában sem szokás. Igen ám, de az egyik egy évvel lényegében fejlettebb normál esetben, azaz közel 10%-kal több hónapot, hetet, gyakorlást, sőt izomzatot és érettséget tudhat maga mögött. Átlagosan nézve a két játékos közül többnyire a januári lesz a jobb, azaz lemondunk a júliusban vagy azután született tehetségesekről. Mikor nem? Az alábbi esetek lehetségesek:

• a decemberi születésű tényleg kirívóan tehetségesebb minden tekintetben – ez a legjobb eset
• ha a januári későn érő típus, azaz a biológiai kora jelentősen fiatalabb, mint a naptári kora,
• ha a decemberi játékos koraérett, azaz a biológiai kora jelentősen megelőzi a naptári korát
• esetleg az előző két pont közül mindkettő fennáll.

A biológiai kor (itt a gyermekek normál fejlődési ugrásai szerint meghatározott kor, angolul kicsit szerencsésebb relative age a neve) mérésekkel igazolható, az kívülről, szemre nem állapítható meg. Bár az adott esetben örülnénk a decemberi választásnak, de a négy lehetséges esetből három is lehet rossz hír. Ha a januári sportoló biológiai kora szerint fiatalabb a naptári koránál, akkor még mindig lehet tehetséges, de máris idő előtt lemondtunk róla. Ha a decemberi játékos biológiai kora megelőzi a naptárit, akkor gyorsan és hatékonyan fog fejlődni, de fajlagosan jóval rövidebb karriert fut majd be, mint társai, de ez még mindig a jobbik eset. Magyarországi tesztek is azt igazolják, hogy a szakedzők a koraérett játékosokat tartják döntően tehetségeknek, azaz tényleg jó szemük van a fejlettebb játékosok kiválasztására.

A Pygmalion-Máté-effektus

Jogosan azt feltételezhetjük, hogy a kor előrehaladtával januári és a decemberi hónapban születettek közötti különbség fajlagosan csökken, és be tudja hozni a lemaradását a korábban ki nem választott sportoló. Matematikailag igaz, a valóságban azonban nem.

Ha ugyanis egy játékost tehetségesnek tartok, akkor a Pygmalion-hatás érvényesülni fog, azaz ő maga előbb-utóbb felnő a mércéhez, adott esetben pedig középszerűvé válik, ha annak is tartják. A korai kiválasztással már előre eldönthetjük a sportolói karrier irányát akkor is, ha ez amúgy nem is állt szándékunkban. Hasonló jelenséggel találkozhatunk az iskolákban is. A tanárnak szimpatikus vagy sokat dicsért gyermek jobban tanulni akkor is, ha amúgy nem tenné, és rögtön visszaesik a teljesítménye, ha a megfelelő odafigyelést, támogatást elveszíti. Ezért (is) szól a mai pedagógia arról, hogy minél többet biztassuk a gyermekeket, minél több pozitív visszajelzést kapjanak, mert ettől fognak szárnyalni. Az utánpótlásedző is pedagógus kell(ene) legyen, hiszen gyerekekkel foglalkozik. A Pygmalion-hatás azonban nem ellenség, jó kezekben akár fegyverré is kovácsolható.

A másik ok ennél nehezebben kezelhető. Tegyük fel, hogy az egyik sportolót az NB I-ben játszatjuk, a másikat pedig folyamatosan az NB II-ben. Melyik fog többet fejlődni? Ha magasabban jegyzett játékosokkal vagyok körülzárva, és ugyanolyan megfelelési kényszerem van, akkor magasabb szintű teljesítményre is vagyok kényszerítve. Ráadásul több figyelmet, türelmet, lehetőséget kapok, mert az első csapatnál több anyagi és emberi erőforrás áll rendelkezésre, mint a másodiknál. Összességében tehát jóval több tapasztalatot szerez az, aki NB I-ben játszik. Ugyanez történik az utánpótláskorú gyerekekkel is. Ha kiválasztottam valamelyik időpillanatban a tehetségeket, akkor a kiválasztott gyermekek jelentősen több tapasztalatot gyűjtenek társaiknál, azaz a különbség továbbra is fennmarad, sőt, a tapasztalatok szerint tovább nő. A szakirodalom ezt Máté-effektusnak (lásd Máté evangéliuma: akinek van, annak adatik...) szokta nevezni.

A folyamat eredményeképpen, nem helyes, esetleg túl korai korai kiválasztási rendszert alkalmazva ténylegesen is lemondunk a tehetséges fiatalok közel feléről.

Mit lehetne, kellene változtatni?

Az utánpótlást érintő gondolkodáson, a programok felépítésén biztosan lehetne és kellene változtatni, bár ez lassú folyamat. Nem vétlenül változott meg a nemzetközi felfogás is a fiatalok képzéséről az elmúlt évtizedekben, nevezetesen a fiatalkori eredményesség helyett a fiatalkori technikai fejlesztést helyezik előtérbe. A versenyszellem, az éles versenyt igyekeznek eltolni a későbbi, 16-18 éves időszakra. Magyarországon is egyre inkább törekszenek erre, de a számok ezt ma még nem támasztják alá. Természetesen a nagy mennyiségű TAO-pénz beáramlás az amúgy is teljesítményorientált utánpótlás-nevelést különösen nagy nyomás alá helyezi, tovább kényszeríti az egyesületeket teljesítmény felmutatására. Igaz, senki nem gátolja az egyesületeket, hogy a hosszú távú célok oltárán feláldozzák a rövid távú érdekeiket, ez azonban csak bizalmi légkörben valósítható meg.

Adminisztratív úton is lehet változtatni, például az ifjúsági bajnokságok lebonyolítási rendszerén keresztül. Ennek kidolgozását a szakértőkre bízzuk, mi csak tippeket tudunk adni. Az alábbi ötletbörze nem egy átfogó, kigondolt javaslatcsomag, egyszerűen olyan laikus ötletek, amelyek segíthetnek kitalálni a szakmailag értékes megoldást. Például lehetne kisebb korban félkorosztályok számára kiírni bajnokságokat, amely bár jelentős ráfordításokat igényelne, de több teret és lehetőséget is adna a tehetségek felfedezésére. Lehetne akár az alacsonyabb korosztályokat szélesíteni is például 2-4 évre, hogy a kiválasztás szempontjánál a folyamatos fejlesztés kerülhessen előtérbe. Hasonlóan az utánpótláskorúak felnőtt csapatba építéséhez, mézesmadzagként akár támogatni is lehetne a július után születettek szerepeltetését az utánpótláskorúak körében. De akár büntető jelleggel, "ostorként", egyszerű diszkriminációnak is minősíttetheti az MLSZ az ilyenfajta eljárást a kluboknál, ha erre előtte felhívja a figyelmet.

Sportadat-elemzőként – hazabeszélve – a folyamatos mérésekre, a technológiai támogatás növelésére helyezném a hangsúlyt, amely pont a folyamatosság miatt pontosa(bba)n követi a sportolók fejlődését, azok ugrásait is, ezáltal segít elkerülni a valódi, nem korfüggő tehetségek kiválasztását is. Tudjuk azonban, hogy ez a csapatoktól jelentős anyagi és emberi ráfordítást igényel. A jó hír az, hogy elvben erre való a TAO-támogatás.