Holnap lesz az MLSZ értékelő ülése a magyar labdarúgó válogatott jelenéről és jövőjéről, de főleg a szövetségi kapitány eddigi tevékenységéről. Az elért eredményességet kizárólag sportadat-elemzői szemmel, objektív teljesítményértékelés alapján mutatjuk be a következőkben.

Az értékeléseknek sokféle pontja, néző- és szempontja lehet. Most kizárólag a statisztikára, azon belül is a leginkább a várhatóérték-számításra hagyatkozunk, mert sportadat-elemzőként csak ez lehet az objektív mérce. Bár őszintén szólva igazából azért ezt választottuk, mert teljesen hülyék laikusok vagyunk a sportágak szakmai problémáit illetően, miközben a sportágak matematikai modelljét, rejtett sajátosságait nagyon is jól ismerjük. A teljesítményértékelést pedig a magyar származású statisztikus, Élő Árpád nyomdokain haladva mutatjuk be.

Válogatott eredményessége

A válogatott erősségét sokan a FIFA-rangsor alapján ítélik meg, de ez elég messze szokott állni a valóságtól (pl. Oroszország rosszabb csapat lenne most a mieinknél?). A valószínűségszámításon alapuló ún. Élő-pontszámítás matematikailag egzakt, az e-sportban, a legtöbb online játékban, sakkban, és általában a versengéses feladatokban kipróbált modell, egészen pontosan közelíti, hogy mennyi pontot fog várhatóan szerezni egy-egy csapat/játékos egy találkozón a múltbéli események figyelembe vételével. Ez azt jelenti, hogy ha kizárjuk az emberi tényezőket, vagy úgy tekintünk rá, hogy kinek-kinek van jó és rossz napja is, senki nem csal (pl. a bíró egyformán téved mindenkinek), akkor megjósolhatjuk elég jó pontossággal, hogy sok mérkőzésen az adott játékos vagy csapat mekkora pontszámmennyiséget fog elérni. Aki elmélyedne még a matematikai a részletekben, annak a végén van egy kisokos, rövid ismertető a logikáról. Most mondjuk csak annyit, hogy minden csapatnak van egy játékereje, ezt jellemzi az Élő-pontszám, amely alapján egy pontszerzési, egy eredményelvárás megfogalmazható.

Őrültek azonban nem vagyunk, tudjuk, hogy emberi tényező márpedig van. Mivel a matematika szikla szilárd, és sok megfigyelés esetén igen pontos tud lenni, így a valóság és a becsült előrejelzések közötti eltérések valójában az emberi tényező mérésére felhasználható. Az emberi tényezőt pontosan az Élő-pontváltozáson keresztül nagyon is jól tudjuk mérni, feltéve, hogy abban van valamiféle szabályszerűség.

Nézzük a válogatott Élő-pontjait, amelyet a nemzetközi statisztikákkal foglalkozó Eloratings.net oldalról gyűjtöttünk össze. Az élőpontok és a sorsolás alapján kiszámítottuk, hogy a 2016. szeptemberi állapotok szerint a magyar csapatnak milyen pontszerzési elvárása volt (táblázat baloldalán látható).

Magyarország legutóbbi kvalifikáción messze felülmúlta saját magát, hiszen 1616 pontról indult, majd 2016. őszére 1684-tel kezdte meg a sorozatot. A matematikai értelemben vett elvárása kb. 23 pont volt. OK, figyelembe kellene venni még azt is, hogy a válogatott meghatározói játékosai "elballagtak", így egy másik csapat játszott, mint amely elérte az 1684-es szintet. Erre szolgál az utólagos elemzés, amelyben azt nézzük meg, hogy ha a mérkőzéseket 2017. októberétől 2016. szeptemberéig időben visszafelé játszanánk (azaz a meglévő játékosállomány erősségéhez mérten értékelnénk a múltat), akkor milyen pontelvárás jönne ki (táblázat jobb oldala). Az eredmény nem (túl) meglepő: az így megállapított 19-20 pont is igen-igen messze áll a szerzett 13 ponttól.

A 23 és a 19 pont közötti 4 pont különbséget indokolhatja a meghatározó játékosok hiánya, azaz ezek az elköszönő játékosok ténylegesen ennyi pontot jelentenek a magyar válogatottnak. A 13 és 19 pont közötti különbség viszont kapitányi kérdés. Józan ésszel, persze, a szurkolók is erre jutottak, hiszen Andorra és Feröer ellen elhullajtott 5 pont után a 18 pont önmagában is kézzel fogható realitás. Azért használjuk a "realitás" szót, mert ha azt mondjuk, hogy Svájc és Portugália más szintet képvisel (és ez igaz, az ő elvárásuk Magyarországgal szemben 5,42, illetve 4,86 pont a 6 megszerezhető pontból), akkor lássuk azt is, hogy statisztikai alapon ez a különbség Magyarország és a többi, nem kiemelt csapat esetében majdnem ugyanekkora, ha nem nagyobb (elvárasaink - Feröer ellen: 5,27 pont, Andorra ellen: 5,86 pont, Lettország ellen: 4,78).

Régen minden jobb volt?

Sok bejegyzés történt az elmúlt egy hétben arra vonatkozóan is, hogy bezzeg a magyar edzők, Dárdai, Egervári azért mégiscsak jobb volt. Nézzük az elmúlt 20 év eredményeit, hogy ez mennyire támasztható alá.

20 éves távlatban fontos kiemelni, hogy a magyar labdarúgás stagnál, hiszen egy rövid, a 2010-2016 időszakot leszámítva a magyar labdarúgás játékereje az 1550-1600-as zónában mozgott. 2010-2016 között előbb 1650-es, majd az EB-vel az 1700-as szintekre léptünk igen rövid ideig, és most innen tértünk vissza a korábbi 1600 alatti zónába 2017. októberére. A 2010-ben indult 6 éves ciklus tulajdonképpen egy generáció fel- és kifutása, ezt látjuk a számokban. A csapat erőn felül az Erwin Koeman időszakban teljesített, azaz az utólagos elemzéshez képest is jelentős mennyiségű pontot a holland szakemberrel ért el a gárda, és Egervári Sándor esetében ez a folyamatot tovább érlelődött, stabilizálódott.

Az is látszik a táblázatból, hogy az előzetes elvárások alapján a hazai mesterek eredményessége Egervári Sándor és Dárdai Pál időszakát leszámítva folyamatosan romló tendenciát mutat, Bicskei, Gellei, Bozsik, Várhidi, Pintér egyaránt elmarad az előzetes várakozásoktól. Az adatsor trendszerűsége fel kell, hogy hívja a figyelmet, hogy a válogatott nemzetközi mérkőzésein a magyar csapat (beleértve az edzőket, gyúrókat stb.) a labdarúgás világából valamit nem pontosan vagy nem helyesen értékelt, illetve kezelt a helyén. Vélhetően - de nem egyértelműen - a problémát taktikai oldalon kellene keresni, mert a játékerő lényegesen nem változik. Külföldi edzők esetében az elvárásokkal összhangban tartani a csapatot és/vagy továbblépni is volt mód. Ebből a sorból azonban ki kell venni Bernd Storckot, mert az elmúlt 20 év legnagyobb szakadéka keletkezett az előzetes/utólagos elvárások és az elért eredmények között is.

Kapcsolódás mások megállapításaihoz

• A magyar csapat ennyire kevés pontot nem szerzett selejtezőkön az utóbbi időben: igaz, de almát körtével hasonlítani nem nagyon lehet, hiszen teljesen más játékerejű ellenfelek vannak a csoportokban. Sőt, 2008-as EB-re 7 csapatos csoportban voltunk, eleve +6 ponttal több volt szerezhető. Az előzetes elvárás 23 pont lett volna a mostani szakaszban, de legalább 19 pont, ettől viszont messze elmaradt a csapat.
• Nemzetközi gyakorlat hiánya okozza a problémát a válogatottnál. Tény, hogy maga a jelenség probléma, de a csapat eredményessége, jósága, játékereje ezzel nem áll kapcsolatban, így ez önmagában nem okolható. Az utóbbi években külföldről hazacsábított magyar labdarúgók bár a magyar bajnokságban játszanak, de ez önmagában nem elegendő érv, hiszen például cserébe társul hozzá összeszokottság, jobb rálátás van a játékosokra. Ez a csapat van olyan jó, mint az 1992-es Détári, Kovács Kálmán, Sallói, Kiprich jelezte csapat, ha az Élő-pontszámokat nézzük. Az 1992-es válogatott nemzetközi szinten is jegyzett játékosokból állt, de az a csapat ugyanúgy kikapott az akkor Andorra szintű Izlandtól a Népstadionban 2-1-re.
• A magyar labdarúgás stagnál. A mai válogatott egyáltalán nem rosszabb, mint az elmúlt 20-30 év csapatai, legalábbis a játékerejét tekintve. Pont ugyanolyan. Ez egyfelől biztató abban az értelemben, hogy a labdarúgás újratermelési képessége megvan, és szörnyű hír, mert fejlődés nincs.
• Kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci. Ez tényszerűen nem igaz a labdarúgásban: az eredmény nem pénzfüggő, sok pénzt is el lehet szórni kis hatékonysággal (pl. Anglia, Svédország, Oroszország, Norvégia, Ciprus, Hollandia), és kevés pénzt is jól lehet hasznosítani (pl. Izland, Bosznia-Hercegovina, Finnország, Észak-Írország, Szlovákia, Horvátország, Szerbia). A valódi kérdés inkább az, hogy az elérhető pénz az eredményességtől függ-e. Úgy tűnik, hogy a sikeres országokban a válasz igen, a nem sikeres pályán mozgó országokra pedig ez döntően nem jellemző. Magyarország megítélését az Olvasóra bízom.

Rövid matematikai háttér

Tegyük fel, hogy van két csapat, Csapat1 és Csapat2, akkor kiindulási állapotban nagyjából azonos valószínűséggel fog az egyik és a másik csapat nyerni. Ha a labdarúgásban 2 pontot osztanának szét, akkor kiindulási feltételezés szerint a csapatok 1-1 ponttal kellene gazdagodjanak. Ha a Csapat1 több pontot gyűjt 1-nél, akkor logikusan a Csapat2 kevesebbet fog. Módosítjuk a két csapat játékerejét a szerzett és az elvárt pontok közötti különbségének arányában; azaz Csapat2 kevesebbet Csapat1 pedig többet ér a kiindulási állapotnál. Az új összecsapásnál már például lehet 1,2 és 0,8 az elvárható pontok száma, stb. A lóverseny hendikep rendszeréhez hasonlóan addig módosítjuk "ügyesen" a súlyokat, amíg a ténylegesen szerzett és játékerő alapú becsült várhatóértékek egyensúlyba nem kerülnek. A lóversenynél ez azt jelenti, hogy lényegében egyforma eséllyel indulnak a különböző sebességű lovak. Az így számított egyensúlyi játékerő határozza meg a csapat játékerejét.

A játékerő változatlan közegben állandó és egy konkrét érték felé halad. A valóságban azonban minden változik, a játékosok, a játékosok jellemzői, az edzők, a taktika stb. Ha feltételezzük, hogy van egy időszakra jellemző játékerő / játéktudás (játékosé + szakmai stábé együttesen), akkor a tapasztalt és a számított pontok közötti eltérések pont a kilengések okaira is rávilágíthatnak. Ezek egy része természetes, véletlenszerű kilengés (pl. részpontok nem kaphatóak, így mindenképpen lesz eltérés a várt és tapasztalt pontok között), de egy részében lehet benne valamiféle rendezettség, trendszerűség, amely a probléma forrását mutatja. A sportadatelemzők a teljesítményértékeléskor ezeket a trendszerűségeket keresik, és ha matematikailag igazolhatóan jelen vannak, akkor ezeket tárják fel különféle matematikai eszközökkel.